Molenbeek, a terrorfészek
Az ifjú zongorista befejezte a Szkrjabin-szonátát, a díszteremből kifelé menet egy csókot nyomott büszke és elérzékenyült anyja arcára, a közönség pedig átvonult a tanácsterembe egy pohár borra és a helyi öntevékeny kulturális programok megbeszélésére. Az idillikus jelenet két nappal a párizsi merényletek után, a molenbeeki városháza hagyományos vasárnapi ingyenes koncertjén történt.
A rendezvényre bárki bejöhet, de csak idős, egymást régről ismerő őslakosokat láttam. Az újak, a bevándorlók kint a piactéren tolongtak a portékájukat hangosan kínáló zöldségesek, zsibárusok pultjai között, a szél hosszú gerendákon lógó csadorokat és muszlim nőknek szánt egyéb kellékeket lengetett.
Itt a téren, szemben a városházával lakik Mohamed Abdeslam. Két testvére is részt vett a párizsi merényletekben, házukat épp a koncert előtt kutatták át a rendőrök. Ebbe a városrészbe vezetnek a tíz évvel ezelőtti madridi vasútrobbantás, a Charlie Hebdo elleni támadás, a brüsszeli zsidó múzeumban elkövetett gyilkosságok szálai és az Amszterdam–Párizs expresszen gyilkolni próbáló merénylő is itt élt és fegyverkezett fel szerencsére félresikerült akciójához. A világsajtó az utóbbi napokban az iszlám terror európai központjának nevezi Molenbeeket, Jambon belügyminiszter pedig beismerte, hogy a belga hatóságok elvesztették az ellenőrzést a városrész felett.
Jómagam gyakran járok ide bevásárolni, kedvenc marokkói halárusommal közös szerelmünk is van: Spanyolország. Mindketten onnan érkeztünk Brüsszelbe. És nemcsak ő barátságos, a kerület mindenek ellenére békésnek, nyugodtnak, bár kissé lerobbantnak látszik. A szebb napokat látott Molenbeek Brüsszel legsűrűbben lakott része – 95 ezer ember él itt, nem egészen hat négyzetkilométeren. A 19. században fejlett ipara miatt még kis Manchesternek becézték. Aztán az ipar eltűnt, helyette jöttek a bevándorlók: tizenöt év alatt harminc százalékkal nőtt a lakosság – a leggyorsabban egész Belgiumban. Ma ez az ország második legfiatalabb önkormányzata, és a második legszegényebb, a maga harmincszázalékos munkanélküliséggel. Gyakoriak a kisstílű, hétköznapi bűntények: utcai rablás, kábítószer-kereskedelem, betörés. Sok fiatalnak esélye sincs arra, hogy egyszer munkát kapjon. Nem véletlen, hogy közülük legalább harmincan hagyták el a kerületet Szíria, az Iszlám Állam irányába.
Az igazi probléma, hogy a marokkóiak egymás között maradtak. Jó néhány, muszlimok lakta kerülete van Brüsszelnek, de ott a bevándorlók – arabok, törökök, afrikaiak, kelet-európaiak – keverednek egymással, kevésbé főnek kizárólag saját levükben. Francoise Schepmans polgármester is főként a gettósodásban látja az elvakult iszlám terrorizmus megjelenésének okát: „Évtizedek alatt kialakult egy gettómentalitás, néhány lakosnál vallási töltettel, s ez aztán radikális irányba vitte őket. Engem nem lepnek meg a történtek” – mondja a polgármester. Azt is bevallja, fogalma sincs, ki mindenki lakik a kerületében. Már az is nagy vívmány lenne, ha a lakosság-nyilvántartás megbízhatóan működne.
Azért a gazdasági és társadalmi statisztikák nem magyaráznak meg mindent. Az eddig ismertté vált molenbeeki terroristák nehezen illenek bele abba a sémába, hogy főként a szegény, képzetlen, frusztrált, munkanélküli lúzerek keresik a dzsihádban a sikert és az elismerést. A párizsi merényletek fő szervezőjének számító Abdelhamid Abaaoud kifejezetten jómódú családból származott, egy ideig az apjától ajándékba kapott ruhaboltját vezette, társa, Bilal Hadfi korábban a brüsszeli egyetemre járt, a magát Párizsban felrobbantó Ibrahim, a legidősebb Abdeslam fivér pedig egy bárt üzemeltetett, amelyet a rendőrség néhány hete zárt be. Mégpedig azért, mert hithű mohamedánokhoz nem igazán illő módon ott bizony kábítószer-kereskedelem folyt.
A lakosok reakciója sem tükrözi a terroristafészekről kialakult képet. A merényletek utáni harmadik napon néma szolidaritási akciót szerveztek a molenbeekiek. Mintegy háromezren gyűltek össze a főtéren – csadoros idősebb nők, laza fiatalok, családok, mindenfajta náció. Gyertyákat, mécseseket tartottak kezükben. Mohamed Abdeslam, a terroristák testvére is kitett néhányat háza ablakába.
A marokkói bevándorlóknak eredetileg nem sok közük volt a radikális iszlámhoz – az Szaúd-Arábiából vagy az Öböl menti emírségekből érkezett. Pontosabban az ottani vagy ott kiképzett prédikátorok terjesztik a szalafista/vahabita egyházi és politikai nézeteket és persze részben a szaúdiak finanszírozzák a mecseteket is.
Ez egyáltalán nem új jelenség: a parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottságának a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után készült jelentése is azt tükrözte, hogy a szaúdiak támogatta szalafista mozgalom párhuzamos hatalmi struktúrákat hozott létre Belgiumban. Vallásrendőrök felügyelték az iszlám szabályok betartását, és saját zsebre róttak ki büntetéseket például a kábítószer-kereskedőkre, prostituáltakra vagy alkoholárusokra. Sőt már akkor léteztek paramilitáris kiképzőtáborok – csak éppen nem Szíriában, hanem Belgium keleti részén, az Ardennekben. Az ország tehát már akkor is különféle iszlamista terrorcsoportok logisztikai bázisa volt.
Bilal Benyaich olyan, mint bármely molenbeeki fiatal. Ám a sűrű fekete hajú, zömök, 33 éves, marokkói származású politológus a brüsszeli iszlám radikális mozgalmak egyik legelismertebb szakértője. Szerinte a vahabita agitátorok mostanában igyekeznek a háttérbe húzódni. „Van néhány szalafista irányzatú mecset, de most, 2015-ben a prédikátorok már nem igazán szélsőségesek. Mégpedig azért nem, mert manapság minden zárt ajtók mögött vagy az interneten történik.” Azért két mecsetről a helybeliek is azt mondják, hogy ott bizony radikális agitáció és lényegében terroristaképzés folyt. Egy bizonyos Khalid Zerkani nyíltan toborozta és Szíriába küldte a fiatal dzsihadistákat. A muszlim prédikátort júliusban 12 év börtönre ítélték.
Ám a legradikálisabbakat továbbra sem nagyon lehet látni. Ők az illegalitás szabályait betartva igyekeznek észrevétlenek maradni – és fegyvert szerezni. Ez Brüsszelben nem nehéz. „Ha van ezer, vagy akár csak ötszáz dollárod, errefelé egy óra alatt vehetsz egy Kalasnyikovot” – mondja Benyaich, és ez aligha túlzás: évi átlagban 16 ezer illegális fegyvertartási ügyben járnak el a belga bíróságok. A radikális dzsihadisták büntetésük letöltése során a börtönökben jó kapcsolatokat építettek ki a fegyverkereskedelemben utazó alvilággal.
A rendőrség pedig meglehetősen béna. Nincs kapcsolata a helybeliekkel. Sok rendőr nem is brüsszeli, nem érti az itteni kultúrát, nem ismeri a muszlim közösséget. Ráadásul Brüsszelben hat különálló rendőrkapitányság működik, nem nagyon kommunikálnak egymással, a környező vallon vagy pláne flamand rendőrségekkel aztán végképp nem. A kormány most elszánta magát, hogy felszámolja az illegális mecseteket, jobban utánanéz, ki és miért finanszírozza a különböző vallásos szervezeteket, és megpróbálja megváltoztatni az imámok és muszlim prédikátorok képzését. Meg a rendőrképzést: a terrorizmus elleni harcnak is jót tenne, ha legalább néhány rendőr megértené, hogy miről is beszélnek a molenbeeki kávézókban a helybeliek.
