Miként építsünk demokráciát?

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók és publikáló szakértők fejtik ki véleményüket, gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva, esetenként vitát kezdeményezve vagy ahhoz hozzászólva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

A Fidesz által nagyrészt már létrehozott és az utólagos csinosítgatás fázisában lévő autokratikus rendszer mibenlétéről, társadalmi bázisáról, valamint tovább élésének lehetőségeiről az utóbbi időben több elemző is értekezett.

A legnyilvánvalóbb kérdés ezekben az elemzésekben az, hogy miért történhetett meg egyáltalán a „jobboldal” eddig nem látott térnyerése, mi tette lehetővé 2010-ben a Fidesz–KDNP kétharmadát. Az eszmefuttatások jó része ragyogóan írja le a kialakult helyzetet, de a valódi okok elemzését gyakorta leegyszerűsítő megállapítások helyettesítik – nem kapunk egyértelmű válaszokat a miértre, még kevésbé a hogyan továbbra.

A látleletet némelyek hajlamosak leegyszerűsíteni, és lényegében arra a megállapításra jutnak, hogy a nyugatias politikai rendszert legyőzte a keleties vagyon- és tulajdonszerzés modellje. Ebből az egyébként helytálló alapítéletből azonban többen arra is következtetnek, hogy minden baj alapvető okozója a nepotizmus, a korrupció, vagyis a keleties vagyon- és tulajdonszerzési modell. Csakhogy a mai magyar társadalom szerkezetének sajátosságait, a politikai erővonalak mibenlétét és persze végső soron egy aktuálpolitikai kérdést – mármint a jobboldal elsöprő győzelmét – nem lehet és nem is szabad ilyen leegyszerűsített módon szemlélni. Nem beszélve arról a tényről, hogy a korrupció a nálunk boldogabb demokráciákban sem ismeretlen.

A történelem makacs dolog, és nem múlik nyomtalanul. Ahogyan génjeinkben is hordozzuk biológiai őseinket, ugyanúgy történelmünk is sokban meghatározza a jelenünket és persze a jövőnket is. Ha azt próbáljuk felfejteni, hogy miért tartunk ma ott, ahol tartunk, egyet kell értenünk jeles történészeinkkel, és nem felejthetjük el a magyar história több évszázados kifacsart fejlődését, az elnyomatást (török uralom, Habsburg-elnyomás, a 20. századi diktatúrák), a sikertelenséget (eltorzult és hiábavaló függetlenségi harcok és forradalmak: 1703, 1848, 1956).

Az sem kétséges, hogy a félresikerült múlt történéseit betetőzte az 1989–90-es rendszerváltás. A parlamentáris demokrácia győzelme ugyanis jórészt nem a magyarság sikere volt, hanem többé-kevésbé készen kapott szabadság, ha úgy tetszik, ajándék, s így nem kísérhette katarzis, megtisztulás. Ideje végre tisztán látnunk, és elfogadnunk: elsősorban ezek a tényezők a felelősek azért, hogy a mai Magyarországon választást lehet nyerni „mélymagyarsággal”, a „nemzeti érzületre” való sokszori hivatkozással, idegengyűlölettel, burkolt rasszizmussal. A magyar história az oka annak, hogy polgártársaink jó része hajlamos a múltba fordulásra, a hajdani dicsőség felemlegetésére, a szomszéd nemzetek utálatára. A több száz éves történelmi (félre)fejlődés hozta létre azt a civilizációs és kulturális lemaradást, ami ma Magyarországot jellemzi.

A kérdés tehát jóval bonyolultabb annál, hogy el lehetne intézni a nepotizmus, a korrupció mindenhatóságával. A félresiklott történelem tudniillik azt is eredményezi, hogy a kialakult és beégett kulturális és magatartásminták termékeny talajt adnak a populizmus, a parancsuralom elfogadásához, ugyanakkor a baloldali vagy a liberális eszmék kevésbé elfogadottak. Számos felmérés igazolja, hogy a mai magyar társadalom nagy része éppen a konzervatív/jobboldali mintákat követi, és hajlamos a szélsőségekre. A magyar baloldal győzelmei többé-kevésbé esetlegesek voltak, és mind 2002-ben, mind 2006-ban hajszálon múlt a dolog. Ebből következően még a demokratikus ellenzék – a remélt összefogással talán bekövetkező – választási győzelme sem elegendő a demokrácia megszilárdításához. A jogrendszer, a parlamentarizmus helyreállítása most kevés lesz.

A demokrácia tartós újraépítésére csak akkor van reális esélyünk, ha egy politikai fordulat után gyökeres változást érünk el a magyarság eszmevilágában is, és megpróbáljuk a civilizációs és kulturális elmaradottságot valamilyen módon eltüntetni. Ami teljes mértékben nem lehetséges ugyan, de azért reális cél, hogy egy-két generáció alatt közelítsünk az európai ideálképhez. Követhető példa akad: az az eltökéltség, amellyel Németország a második világháború után nekilátott annak, hogy az írmagját is kiirtsa a nácizmusnak, és bebizonyítsa Európának: a németveszély nem létezik többé. A kísérlet sikeres volt, ma Németországban közösségi szinten gyakorlatilag nem létezik idegengyűlölet, s bár természetesen vannak elszigetelt szélsőjobboldali kísérletek, a társadalom nagy része azon nyomban elfojtja őket.

Az alkalmazható eszközök sem ismeretlenek: a múlt őszinte feltárása, kibeszélése, ennek alapján a másság elfogadása és tisztelete, a demokrácia primátusa, a szolidaritás lelki közösségének a kialakítása. Annak az elfogadtatása, hogy amiként mi sem vagyunk tökéletesek, Isten kiválasztottjai, úgy a többi nép sem az, de nem is alávalóbb nálunk. Ehhez bizony politikai elszántság, felelős értelmiség és megfelelő oktatási rendszer szükséges. Az európaiságot, a demokrata létet, a toleranciát, az értelmes együttélés szabályait gyermekkortól tanulni kell. Mégpedig az iskolában, ehhez nem elegendő a családi közeg. Csakis ez vezethet el a társadalmi befogadáshoz, a kölcsönös megértéshez, az interkulturális és a vallások közötti párbeszédhez. Ha ezt elérjük, akkor megvalósulhat a demokratikus társadalom újraépítése, akkor megmaradhatunk Európában.