Merkeln – A pragmatizmus diadala

A német választópolgár egyébként nem is veszi rossz néven, ha megóvják az izgalmaktól. Nemcsak elnézi, hanem kifejezetten tetszik neki, amint kancellárja álomba ringatja, és közben azt a sportot űzi, amelyhez a legjobban ért, és amelyre már egy új német ige is született: a „merkeln”. Ez azt jelenti, hogy többnyire lehetőleg nem csinál semmit, nem dönt semmiről, sőt nem is mond semmit. Ám mindezek ellenére vagy éppen ezért valahogy mégis minden sikerül neki.

Németország első női kancellárja Angela Dorothea Kasner néven Hamburgban született, de apja, a lutheránus pap a németek nagy tömegével ellentétes irányba mozdult, és 1954-ben az NSZK-ból az NDK-ba költözött, ahol felnövekvő lánya az NDK-fiatalok átlagos életét élte. Semmi jelét nem mutatta, hogy különösebb baja lett volna a rendszerrel, igaz, párttag vagy véres szájú aktivista sem lett, amit persze egy lelkész gyerekétől nem is vártak el. Elég volt, hogy belépett az FDJ-be, a rezsim ifjúsági szervezetébe, s ez lehetővé tette egyetemi továbbtanulását. A feltűnően értelmes, kitűnő tanulóból így lett komoly fizikus, kutató. Doktori disszertációját az akadémia intézetében írta – kvantumkémiából.

Fotó: MTI/AP/Michael Sohn

Aztán egy történelmi tornádó egyszer csak beszippantotta a politikába. Az NDK összeomlásának zavaros időszakában belépett a Demokratikus Éb­­redés elnevezésű, amúgy egyáltalán nem jobboldali pártba, és szóvivő, majd helyettes kormányszóvivő lett. A Kereszténydemokrata Pártba (CDU) úgy került, hogy pártja a nagy átrendeződések és a német újraegyesülés során összeolvadt a kereszténydemokratákkal. Merkel – mert első férje után akkor már így hívták – az 1990-es választások után hirtelen a Bundestagban, majd a kormányban találta magát. Helmut Kohl kancellárnak kellett valaki, aki nő, keletnémet, fiatal, evangélikus és lehetőleg nem sok vizet zavar. Merkel, a „kislány”, ahogy mentora hívta, tökéletesen megfelelt ezeknek a kö­­vetelményeknek.

Ifjúsági és sportminiszterként, később környezetvédelmi miniszterként egy­­ál­­talán nem keltett feltűnést. Viszont mint a párt egyik alelnöke, szívósan épít­­gette pozícióját, és amikor Kohl 16 év kormányzás után elvesztette a választásokat, és jött a szociáldemokrata–zöld-koalíció, Merkelt az ellenzékbe vonult CDU főtitkárává választották. Ekkor – habitusának ellentmondva – életében először kockáztatott: a pártfinanszírozási botrányba keveredő Kohlt egy újságcikkben mindenki számára váratlanul távozásra szólította fel. A tiszteletbeli elnökként trónoló pát­­riár­­kával addig senki sem mert ujjat húzni, de Merkel számítása bevált. Kohl végleg eltűnt a politikából és a pártból, a főtitkár pedig nemcsak megúszta a politikai apagyilkosságot, hanem a trónörökös Wolfgang Schäublét is megelőzte. Pártelnök és az ellenzék vezére lett. Másik vetélytársát, Edmund Stoibert, az erőviszonyokat hidegen felmérve egészen másként cselezte ki. Előreengedte kancellárjelöltnek, és hagyta megbukni.

Merkel türelmesen kivárta a következő választásokat, és 2005-ben mint első nő, első keletnémet és első természettudós, kancellár lett. Elég gyenge teljesítménnyel egyébként. Pártja akkor ötvenszázalékos népszerűséggel fordult rá a választási harcra, és végül csak 35,2 százalékot, tehát kevesebbet kapott, mint korábban Stoiberrel. Miközben a szükséges reformokat bevezető és ezért a választókkal szembekerülő szociáldemokraták már vert helyzetből a célegyenesben majdnem utolérték. Merkel udvariasan, de kíméletlenül beterelte a szociáldemokratákat a nagykoalícióba, majd elkezdte azt a feltűnésmentes, sikeres kormányzást, amely azóta is tart és tart és tart.

Míg hatalomra kerülését jelentős részben annak köszönhette, hogy riválisai alábecsülték, kormányzási sikere már taktikai tehetségén és pragmatikus stílusán múlt. A koalíciós kormányzás lehetőségeit kihasználva óvatosan és feltűnés nélkül modernizálta a macsó alfahímek által uralt, némileg becsontosodott CDU-t, miközben koalíciós partnereit, előbb az SPD-t, majd a liberálisokat, utóbb megint az SPD-t, simán bedarálta és a merkeli vonal mögé állította. Ez annál is könnyebb volt, mert a vonal rendkívül rugalmasan kanyargott, ha valamilyen trend sikeresnek vagy megállíthatatlannak mutatkozott, Merkel az élére állt, és kifogta a szelet bármifajta ellenzék vagy kritika vitorlájából. 2004-ben még azt mondta, hogy a multikulturális társadalom kudarcot vallott, a mohamedánok nem nagyon akarnak integrálódni. Aztán 2015-ben egyértelműen leszögezte, hogy az iszlám immár igenis Németországhoz tartozik, és határozottan fellépett az iszlamofóbiával szemben. Ennél gyorsabb váltásai is voltak. 2013-ban ellenezte, majd 2017-ben támogatta a németországi törökök kettős állampolgárságát. 2010 februárjában még kizárta, hogy Görögországot német pénzekkel mentsék meg a pénzügyi összeomlástól, áprilisban azonban mégis hozzájárult az első segélycsomaghoz.

Fotó: Bundesregierung

Tankönyvbe illő, amit az atomerőművek sorsával kapcsolatban csinált. A gazdasági lobbi nyomására először visszavonta Gerhard Schröder SPD–zöld kormányának döntését, hogy Németország kiszáll az atomenergiából. Aztán a fukusimai erőmű katasztrófája után azonnal érzékelte a megváltozott közhangulatot, és 180 fokos fordulatot téve bejelentette a német atomerőművek fokozatos leállítását. 12 éves kancellársága alatt több más kérdésben is a konzervatív pozícióktól némileg balra tolta pártját. Megszűnt a sorkatonaság, bevezették a minimálbért, Németország a klímaváltozás elleni harc élvonalába került, és lehetővé vált az egynemű párok házassága.

Az sem véletlen, hogy hosszú távon a menekültválság idején hozott, később sok vitát kiváltó döntése sem ártott népszerűségének. A magyar kormány által kiprovokált válsághelyzetben kinyitotta a határokat, aztán ezek valahogy feltűnés nélkül mégiscsak bezáródtak. De ami sokkal fontosabb: Merkel mindenki háta mögött megkötötte Törökországgal az egyez­­séget a menekültek visszatartására – amely német szemszögből fenntartható megoldást jelent a problémára. Emellett Németország módszeresen hozzákezdett a beáramlott tömeg megemésztéséhez, integrálásához, illetve a kirostáltak visszaküldéséhez.

Más kérdés, hogy a menekültválság – és nem utolsósorban a szélsőségeket mindig megerősítő nagykoalíció – kiszabadította a politikai ketrecből és parlamenti párttá tette a nem is burkoltan neonáci AfD-t, amely fő témáját, Németország „migránstalanítását” illetően lényegében nem különbözik a Fidesztől. E párt szavazóit Merkelnek nem sikerült megnyugtatnia a „csak így tovább”, „csak semmi kísérletezés” jelszavakkal. Ám a CDU/CSU súlyos szavazatvesztesége és a nagykoalíció bukása ellenére Merkel kancellárságát nem fenyegeti veszély. A mostani bizonytalan időkben az óvatos és megbízható „Mutti” jelenti Németországban az egyetlen biztos pontot.