Merkel, a görög dráma tragikája?

Athénból nézve már régóta világos volt, hogy a gazdasági megszorításokért a német kormány a felelős. Csupán a „főbűnös” személye változott. Korábban Angela Merkel kancellárt ábrázolták tábláikon a tüntetők Hitler-bajusszal, ám a múlt hét óta már Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter is viseli a görög lapokban megjelenő fényképein a náci diktátor jelét.

A konzervatív angol The Daily Telegraph emlékeztetett rá, hogy az „austerity program” eredetileg Winston Churchill nevéhez fűződő megszorítási csomag, amelyet a legendás angol miniszterelnök alkalmazott először az angol font megmentésére – eredménytelenül –, majd a második világháború jelentette ínség csökkentésére – eredményesen. A program leegyszerűsítve a költségvetés egyensúlyba hozatala érdekében történő kiadáscsökkentést, adóemelést, a fogyasztás korlátozását jelenti.

A válság hatása

A kifejezés reneszánszát a 2008-ban kitört gazdasági válság jelentette, mindenekelőtt az euróövezetben. Volt már írországi, olasz, spanyol, francia, portugál változata. Mindegyik gonddal, tüntetésekkel, tiltakozásokkal, de végül is sikerrel járt. A GDP növekedése ma mindegyik országban az EU átlaga felett van. Parádés példa Írország, ahol a növekedés megközelíti az öt százalékot. Negatív következmény: a megszorító programokat alkalmazó konzervatív kormányok mindenütt megbuktak, a program jelentette sikereket pedig a következő, baloldali kormányok zsebelték be. (Nálunk fordítva volt. A Bokros-csomagba belebukott a szocialista Horn-kormány, kedvező eredményeit a konzervatív Fidesz aratta le.)

Ha ma Európában gazdasági megszorításokról van szó, először a németek jutnak az emberek eszébe. Mindenekelőtt Angela Merkel kancellár, és néhány hete Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter neve, aki a görögök euróövezeti tagságának átmeneti felfüggesztését javasolta. Ennek több oka is van. A legfontosabb a német önérdek. Ha ugyanis az EU egyik tagja bajba jut, az érvényben lévő és minden tagra kötelező szolidaritási elv értelmében a másikaknak segíteniük kell. Németország ma a kontinens gazdaságilag egyik legerősebb országa, és ha segíteni kell, a szolidaritás őket kötelezi először. A mostani 320 milliárdos görög adóssághalmaz közel harmadát a német adófizetők garantálják. Merkeléknek tehát saját érdekük is volt a megszorítási program erőltetése a szövetséges országokban, nehogy aztán azok deficitje végül az ő adófizetőiket terhelje, akikkel aztán a következő választásokon nekik gyűlik meg a bajuk.

Persze mindez a rendhez, rendszerhez, fegyelemhez szokott, logikusan gondolkodó német mentalitással is összefügg. Ezek azok a tulajdonságok, amelyekkel Merkelt is jellemezni szokták. Kétségtelen, ezzel a vidéki, egy porosz evangélikus parókiáról származó, Berlinben tanult fizikusnővel szerencséjük van a németeknek. Rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyekre a 21. század elején szüksége van egy jelentős regionális hatalom vezetőjének. Tíz éve kancellár. A belpolitikában népszerűsége megkérdőjelezhetetlen. De Merkel külpolitikai sikereiről is legendák köröznek („a világ legnagyobb hatalommal rendelkező asszonya” stb.). Ezek persze szlogenek, de tény, hogy ma a világpolitika szempontjából fontos nemzetközi konferenciák (mint például a most sikerrel véget ért iráni atomtárgyalások) rendszeres résztvevői a bevezetett szóhasználat szerint „ENSZ-részről a világszervezet öt, vétójoggal rendelkező hatalma és Németország”. Ez Merkel érdeme. Eddig egyetlen elődjét sem hívták meg ebbe a grémiumba.

De azt gondolom, hogy a jelenlegi probléma megoldásánál – és ez nemcsak Görögország, hanem az euróövezet is és ezen túl az egész EU problémája, tehát a mienk is – elsősorban nem személyekről, politikusokról, hanem elvekről van szó. Kétségtelen, az euróövezetben jelentős szerepe van a német kancellárnak és a francia elnöknek. De ez csak kettő a tizenkilenc tagból, akiknek egyhangúlag kell meghozniuk a döntéseket. Még egyszer: egyhangúlag.

Egyhangúlag

Így született meg az a közös reformjavaslat, amelynek elfogadásától tették függővé a harmadik görög segélycsomagot. Tehát Alexisz Ciprasz görög miniszterelnök is támogatta. Akkor csak az athéni parlament jóváhagyásáról volt szó. Aztán Ciprasz hazament, s anélkül hogy ezt előzetesen bárkivel közölte volna, népszavazásra írta ki a reformjavaslatot, majd azonnal javasolta annak elvetését. A görög nép több mint hatvan százaléka eleget tett a javaslatának. Az eurózóna viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az athéni parlament fogadja el további kölcsönök folyósítása feltételeként lényegében azt a reformjavaslatot, amit a népszavazás elvetett. Ciprasz most ennek elfogadását javasolta, bár – mint mondta – nem ért vele egyet. A görög nép képviselői aztán a parlamentben elsöprő többséggel megszavazták azt, amit a népszavazáson a választók elutasítottak.

Visszamenőleg is nehéz követni a görög kormány és nép cikcakkpolitikáját. Külföldön azonban ennek következtében megerősödött a vélemény, hogy „Görögországot nem a németek buktatják meg, hanem maguk a görögök”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyugatiak nem követtek el hibát. A francia szélsőjobboldali Marine Le Pen szerint például azok, akik felvették a görögöket az EU-ba. A német balosok frakcióvezetője, a Stasi-múltú Gregor Gysi egyrészt házon belül marad a bűnös megnevezésénél, másrészt bővítette vétkét: „Frau Merkel, maga nemcsak a görögöket, hanem az egész európai eszmét tette tönkre az elmúlt két hétben.” Egyik vádnak se keressük az igazságtartalmát. Jegyezzünk meg csak annyit, hogy a szélsőjobb és szélsőbal egymásra talált.

Nem csak Nyugat Európában, Görögországban is. A kommunista eszmékhez közel álló Sziriza párt, amelynek új pénzügyminisztere marxistának vallja magát, koalícióban kormányoz a neonáci Anel párttal. Nem tudom, hogy amikor ez az írás az olvasó kezébe kerül, még együtt vannak-e. Mindkettőben viták vannak a megszorítási program elfogadása miatt. Minisztercserék folynak. Az azonban biztosnak látszik, hogy Alexisz Ciprasz miniszterelnök beváltotta első parlamenti beszédében, hat hónappal ezelőtt tett fenyegetését: „Gyökeresen meg fogjuk változtatni az EU-t.” Akkor ezt sokan arrogáns, nagyképű populizmusnak ítéltük. Ma már tudjuk, ha nem is mindig jó értelemben, de igazat mondott. Megváltoztatták a közösségben uralkodó eddigi stílust, megkérdőjelezték alapelveit, rámutattak gyengéire, például arra, hogy szabályozatlan egy tag esetleges kilépésének vagy kizárásának módja. Bizony, gyökeres változás ez.

Stílusváltás

Alexisz Ciprasz udvariasan, mosolyogva ígérte ugyan meg a kért reformok teljesítését, a szerződések teljesítését, de később ugyanígy mosolyogva, udvariasan állította, hogy ő ilyet soha nem ígért, félreértették. (A Bild Zeitung hét ilyen esetet számlált két hét alatt.) És ez már több mint formaság. Ez az EU egyik alapelvét, a jogállamiság törvényeinek tiszteletben tartását kérdőjelezi meg. A „pacta sunt servanda” a nemzetközi együttélés alaptörvénye. A szerződések betartása az egymás iránti bizalom jele és feltétele. Ez kapcsolja össze az EU tagjait. Az európai egységtörekvések szempontjából rossz emlékű Margaret Thatcher után szabadon: a szocializmussal az a baj, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze, türelme és bizalma. A görög kormány esetében ez történt. A legveszélyesebb a megrendült bizalom. Ezt taposta sárba fél év alatt Ciprasz és kormánya. Most mindenekelőtt a bizalmat kell helyreállítani. Az euróövezet huszonnyolc tagjának bíznia kell abban, hogy az athéni parlamentben nagy többséggel elfogadott reformjavaslat követelményeit teljesíti a mindenkori görög kormány.