Megmenteni Port Talbotot

Az ipari forradalomhoz nemcsak találmányok kellettek, hanem sok-sok szén és acél. Nagy-Britannia a 19. század közepén mindhárom feltételt teljesítette. Kiépült az akkori világ legizmosabb szénbányászata és legerősebb acélipara. Az ország nemcsak a tengerek, hanem a szén és az acél ura is lett. Senki sem versenyezhetett vele. (A „német veszélyre”, amely fél évszázad múltán ütötte fel a fejét, csak a páratlan előrelátással rendelkező ifjú Winston Churchill figyelt fel.)

Ez azonban igazán történelem. Vezető pozícióját az ország már a két világháború között elveszítette, és a „romlás virágai” akkor szökkentek igazán szárba, amikor a második világháborút követő újjáépítési konjunktúra elmúltával a szénbányászat, a vas- és acélipar csak jelentős állami támogatással tudott a víz felszínén maradni, és ezt a támogatást Margaret Thatcher, az állami tulajdonlás és közpénzcsapolás szenvedélyes ellenfele a legjobb liberális hagyományok szellemében szinte egy tollvonással felszámolta. Tíz-, ha nem százezerszám szűntek meg nagy termelő kapacitások és nem kevésbé: munkahelyek. Amit lehetett, amire volt vevő, privatizálták. És lám, ezekből az aktusokból sem született szükségképpen sikersztori, bár ebben – ma már látjuk – a kormány gazdaságfilozófiáján kívüli világgazdasági okok is közrejátszottak.

A mi „állatorvosi lovunk” a dél-walesi tengerparti kisváros, Port Talbot, amely két (az indiai Tata Steel UK tulajdonában levő) hatalmas kohót üzemeltet. Hagyományosat, amely vasból, szénből, gázból állít elő acélt. Négyezer embernek ad (még mindig) munkát egy 37 ezer lakosú településen, az egész helység – és még vagy 16 ezer beszállító – megélhetése tőle függ. Jellemző, hogy amikor Port Talbot állami tulajdonban volt, 18 ezren dolgoztak ugyanott.

Amikor róla olvasok, óhatatlanul a Thatcher-korszakbeli Wales és a walesi bányák jutnak az eszembe. Akkor szembesültünk azzal (én Londonban éltem), hogy ha ezeket bezárják, akkor nem csupán bányászok vesztik el az állásukat, hanem a zöldségestől a trafikosig, a taxistól a hentesig mindenki bezárhat. Nem lévén fizetőképes kuncsaft. Egyszóval települések semmisülnek meg, olyanok, amelyek egykor a korona gyöngyének számítottak, és ahol nagypapa, majd a papa, végül a gyerek vitte tovább a szakma hagyományát.

Márpedig a Tata Steel UK bezárja Port Talbot-i kohóit. 2007-ben vásárolta meg (nem a legjobb pillanatban, ugye, de még mindig a nagy válság előtt) „Wales aranyát”, rettentő sokat invesztált bele, hogy versenyképessé fejlessze, ám ma napi egymillió fontos (kb. 400 millió forintos) veszteséggel dolgozik, és ezt nem bírja. A helyiek szerint a Tata „rendes tulajdonos” volt, de legyűrte az olcsó kínai acél konkurenciája. Mert Nagy-Britanniában drága az elektromos áram, magasak az adók, a járulékok, a környezeti adók és a munkabérek, és a kormány hiába próbálta büntetővámokkal sújtani a kínai dömpinget, az unió keresztbe tett neki.

Egy csomó lélekbe markoló beszédet és írást lehet olvasni arról, hogy az acélgyártás „stratégiai iparág” Nagy-Britanniában, a kormánynak valamiképp lépnie kell. De nem az. Lehetne ugyan a kínaiakat büntetni, de jönnének helyettük mások, ugyancsak olcsó termékkel (oroszok, ukránok, törökök, indiaiak például). Nincs értelme. Már csak azért se, mert a brit acélipar – ha eltekintünk a történelmi romantikától – az ország GDP-jének ma már csak 0,1 százalékát állítja elő.

Ámde helyezzük tárgyunkat szélesebb perspektívába. Szó se róla, a kínaiak két év alatt több acélt termeltek, mint Nagy-Britannia az elmúlt negyedszázadban. Óriási részük van abban, hogy a világpiacon ma 1,6 milliárd tonnás össztermelés mellett 600 milliós túlkínálat van. De még ezzel is meg lehetne talán birkózni, ha volna megfelelő kereslet. De amiképp a kőolaj és a földgáz, az acél iránt sincs. Recesszió van, amit – részben – maguk a kínaiak is táplálnak, amikor visszafogják ipari beruházásaikat. Hogy kézenfekvő és pofonegyszerű példákkal éljek: minél kevesebb csővezeték épül, minél több olajfúró tornyot vontatnak be, minél inkább szenved az építőipar, annál kisebb a kereslet az acél iránt. Érdekesek a grafikonok: az acél árgörbéje épp úgy megy lefelé, mint a kőolajé és a földgázé, egyszóval itt nem pusztán egy „acélügyről” van szó, hanem egy világgazdasági trendről.

És aki aláajánl a másiknak, az nyer. Vállalkozók még ilyen árak mellett is vannak. Hiába mondják a britek, hogy az ő acéljuk minőségileg jobb, mint másoké, iparuk letiprásában épp a saját hadügyük jár az élen, bármilyen hihetetlen is! A Trident atom-tengeralattjárókhoz francia acélt vettek, az Ajax nevű páncélozott csapatszállító járművekhez svédet. Igaz, az új repülőgép-hordozókhoz hazai terméket használnak fel, amiképp az elég sikeres autóipar is brit acélt használ. De a Tatán ez a jelek szerint nem segít, vagy ha igen, nem eléggé. Az összes katonai megrendelés a hazai acéltermelésnek mindössze 15 százalékára tart igényt.

A radikálisan baloldali munkáspárti ellenzék szerint a Tatát (Port Talbotot legalábbis) államosítani kell. Ettől a Cameron-kormány a leghatározottabban elzárkózik. Egyáltalán nem volt ilyen merev, amikor a bajba jutott bankok kofferjeit kellett feltölteni közpénzből (azaz bevásárolni magukat a Lloydsba és társaiba), de akkor, a 2008–09-es válság idején a pénz- és hitelforgalom volt a tét.

Különben nem úgy fest, hogy Cameronék megússzák. Van tudniillik jelentkező Port Talbotra, sőt az egész Tata-birodalomra. Érdekes módon egy ugyancsak indiai kézen levő, eddig csak megújuló energiaprojektekben „utazó” cég, a Liberty House (Rajeev Gupta) gondolkodik az üzleten. Megvenné és átalakítaná nem hagyományos – azaz fémhulladékot elektromos úton feldolgozó – acélkohóvá a maiakat, feltéve, hogy a kormány „megédesíti” neki az adásvételt, azaz különféle anyagi engedményekkel jutalmazza más vállalkozásait a Port Talbotban eszközölt beruházás és az esetleges veszteségek kiegyenlítésére. Plusz zsebre tehetné a Tata hatalmas nyugdíjpénztárát.

Egyelőre mérlegelnek mindkét oldalon. Cameron, pláne azután, hogy kicsit piszkos pénzügyei, önnön gazdagodásának nem épp tiszta forrásai kiderültek, nem engedheti meg magának, hogy koldusbotra juttasson egy már-már ikonikusnak számító walesi települést, azaz egyszerűen hagyja, hogy a Tata bezárjon. De azt se engedheti meg, hogy a brit szuverenitás mellett ágáló farkasfalkának a júniusi „Brexit” népszavazás előtt teret engedjen, azaz a „brit tulajdonlás” mellett álljon ki. Ráadásul ezzel még nem is lesz népszerűtlen. A szigetországban ma már szinte minden idegen kézen van, és ez egyáltalán nincs a britek akarata ellenére. A The Economist felsorolta a „parttalan liberalizmus” tényeit: az autóipar szinte kizárólag idegen kézen (még a Land Rover is a Tatáé!), egy csomó repülőtér a spanyoloké, az energiaipar francia és kínai beruházóké, a nagy futballklubok öbölbeli sejkeké, a legnagyobb ingatlanfejlesztők katariak és malajziaiak. A szabad kereskedelem, amely mellett Churchill oly szenvedélyesen érvelt alsóházi pályája elején, sehol nem olyan népszerű az unióban, mint a britek körében.

Egyébként van kiút a hazai acéltermelőknek. Az osztrák Voestalpine a kitűnő, utánzásra méltó példa. Át kell állni különleges acéltermékekre, mint például a gyorsvasúti sínek, repülőgép-alkatrészek. A Voestalpine a nyolcvanas években csődbe jutott, ma virágzik. Igaz, kevés hasonló van.