Marcosék üzletei

Heltai András írása

A cum laude doktoráló jogász azt állította, hogy 15. századi kalózok leszármazottja, nemkülönben, hogy 27 kitüntetést kapott a japán megszállók elleni harcokban. Egyik sem volt igaz (sőt a politikus papa még kollaborált is a megszállókkal), de alkalmasint megalapozott volt a vád, hogy még a harmincas években segített eltenni láb alól apja egy politikai ellenfelét. Marcos liberálisként hosszú évekig volt a törvényhozás tagja, ám amikor pártja nem kívánta államelnökké jelölni, 1965-ben immár a Nacionalista Párt színeiben indult, és legyőzte liberális ellenfelét. Első elnöki mandátuma sikeres reformokat is hozott, így újraválasztották – ám addigra felerősödtek a túlhatalma elleni diáktüntetések és a városi gerillaakciók.

A „felforgató erők” veszélyére hivatkozva Marcos 1972 őszén kihirdette a szükségállapotot: a törvényhozást bezárták, az ellenzéki politikusokat bebörtönözték, elfogott felkelőket kínoztak meg, a titokban legyilkolt áldozatok számát másfél ezerre becsülik. A 65 ezer fős hadsereg létszámát megnégyszerezték, és tisztek kerültek a közüzemek, a médiavállalatok, sőt sok magáncég élére is. Az amerikai kormányok a katonai diktatúra tizenegy évében milliárdos katonai és gazdasági segélyekkel támogatták a „stabilitást” képviselő elnököt. Sőt, mint utóbb a washingtoni szenátus vizsgálata kiderítette, azt is eltűrték, hogy Marcos fogdmegjei az Egyesült Államokban üldözzék oda menekült ellenfeleit, s a CIA leállította az FBI nyomozását, amikor két ellenzékit meggyilkoltak az Államokban.

Az elnök átíratta az alkotmányt, hogy gond nélkül hatalmon maradhasson. Uralma alatt az államadósság kétmilliárd dollárról 30 milliárdra nőtt, és virágzott a korrupció, amelynek haszonélvezői elsősorban az elnöki család tagjai és barátaik voltak.

Ezzel párhuzamosan nőtt az alacsonyabb társadalmi rétegek nyomora, ami újabb tápot adott a szélsőbaloldali fegyveres felkelésnek. Miközben már több mint hatvanezer volt a politikai foglyok száma, Jimmy Carter amerikai elnök a háromszorosára emelte az államnak nyújtott katonai segélyt, és „puha diktátorként” jellemezte Marcost, George Bush pedig, alelnökként, még 1981-ben is méltatta a Fülöp-szigetek elnökét, amiért „kitart a demokratikus elvek és eljárások mellett”. Ez akkor volt, amikor Marcos jó évtized után felfüggesztette a szükségállapotot, és ismét elnökválasztást szervezett. A diktátor fölényesen győzött, ami nem volt nehéz, hiszen a fő ellenzéki pártok bojkottálták a választást.

A „liberalizálás” 1983 nyarára odáig jutott, hogy Benigno Aquino, az ellenzék vezető alakja, akit Marcos korábban nyolc évig tartott börtönben, hazatérhetett a Hawaii-szigetekről. Ám amint kilépett a repülőből Manilában, agyonlőtték. Máig nem derült ki, hogy Marcos, esetleg a felesége rendelte-e meg a gyilkosságot, vagy a hadsereg parancsnoka intézkedett.

A nyomozás kudarca, és az, hogy a Marcos család és társaik továbbra is gátlástalanul fosztogatták az országot, növelte a felháborodást, s amikor egy amerikai lap megírta, milyen nagyvállalatai (köztük pornófilmstúdiója), ingatlanai, birtokai vannak az elnöki családnak szerte az Egyesült Államokban, tömegek követelték távozását. A diktátor azonban, aki mögül Ronald Reagan elnök időközben már óvatosan kihátrált, nem tágított, s harminc éve ismét elnökválasztást rendezett, amelyen legyilkolt ellenfele helyett annak özvegye, Corazón Aquino állt vele szemben. Saját választási bizottsága szerint az elnök győzött másfél millió szavazattal – a valóságban Aquino kapott többet nyolcszázezerrel. Híveik 1986. február 25-én mindkét elnököt beiktatták, majd többek mellett a mélyen katolikus ország püspökei álltak ki azért, hogy „vessenek véget a rossznak”. Megtörtént: az ellenzék emberei a hadsereg Marcos-ellenes erőivel összefogva elfoglalták Manilát és az állami televíziót. Marcos pedig a Fehér Ház tanácsára szedte a sátorfáját (meg a családját és a pénzét), majd az amerikai légierő gépén Hawaiiba menekítették.

Amikor a tüntetők megrohanták az elnöki palotát, Imelda asszony elképesztően hatalmas ruhatárában többek között 3000 pár cipőt találtak. Az egykori szépségkirálynő erre azt válaszolta, hogy valójában „csak” 1060 cipője volt, s azért öltözött ily választékosan, hogy megörvendeztesse szeretett népét, amely szívesen lát egy, a soraiból származó sztárt, aki egyúttal „a nemzet anyja”. A ravasz és idősebb korában is vonzó asszony szívesen látott vendég volt Washingtonban, Havannában, Pekingben és Bukarestben is. Rögeszméje szerint „imeldizmusnak” nevezik majd utána ezt az életstílust, amikor egy asszony rendkívül elegánsan öltözik, ugyanakkor kórházakat, lakásokat, színházakat épít népének.

Az utóbbiból persze egy szó nem volt igaz, s amikor lassan kiderült, milyen elképesztő mértékben loptak Marcosék, Washingtonban is sokan elcsodálkoztak – holott a teljes igazságot máig nem tudjuk. A becslések szerint az aranyrudak, bankbetétek, ingatlanok értéke 10 és 30 milliárd dollár között mozgott, s ebben a nagyságrendben valóban elhanyagolható, hogy Imelda szekrényeiben 15 nercbunda, 505 nagyestélyi és 888 kézitáska volt. Korrupció, pénzmosás és csalás vádjával jó 900 eljárás folyt a Fülöp-szigetek bíróságai előtt a Marcos család ellen, de csak kevés végződött elmarasztalással. Aquino asszony különbizottságot küldött ki a lopott vagyon felkutatására, és vagy száz szakértő járta a világot, hogy kiderítse, mit hová mentettek ki, miután Marcosék már röviddel hatalomra kerülésük után álnéven vezetett külföldi számlákra, beruházásokba juttatták a lopott vagyont. A bizottság végül hosszú évek nehéz és költséges munkájával vagy hárommilliárd dollárt tudott fellelni, az Államok mellett többek között Svájcban, ahol ebben az esetben is sokáig kötötték magukat a pénzintézetek a banktitokhoz. Azután a bizottságot megszüntették, mert kiderült, hogy a vezetője is lopott. Oknyomozó újságírók három éve derítették ki, hogy a legidősebb lány, Imee Marcos karib-szigeti adóparadicsomban rejtegeti a vagyon egy részét. A nő egyébként képviselő Ilocos Norte tartományban, amelynek kormányzója az ifjabb Ferdinand Marcos.

Az idősebb Marcos utolsó éveiben sokat betegeskedett, így főleg a világszép Imelda intézte a haza sorsát, de főleg a família pénzügyeit. A diktátor 1989 őszén halt meg, és az asszonynak a honolului „számkivetésben” volt képe panaszkodni, hogy havi 74 dolláros özvegyi nyugdíjból tengeti életét, miközben az amerikai vámhivatal precízen rögzítette, hogy vagy nyolcmillió dollár készpénzzel, ékszerekkel, értékpapírokkal érkeztek. Amerikai bíróság is indított eljárást gazdasági bűncselekmények vádjával a pár ellen, de az ügy 1990-ben Imelda felmentésével végződött.

Történetünk csattanója sajátos. Jóllehet a szigetország százmillió polgárának többsége ismeri Marcosék sötét történetét, az asszony 1991-ben hazatérhetett, sőt fél évre rá már indult az elnökválasztáson, és a hét jelölt közül az ötödik lett. A bíróság két évre rá elítélte ugyan korrupcióért, de az ítéletet 1998-ban megsemmisítették. Közben volt parlamenti képviselő, 1998-ban ismét elnökjelölt, utóbb tartományi vezető, a fia után. Ferdinand Marcos harmincméteres mellszobrát (mint az amerikai elnökökét a Mount Rushmore-on) messziről látni lehetett egy hegyoldalban, amíg ismeretlenek le nem rombolták.

A diktátor koporsója légkondicionált kriptában fekszik a tartományban, amelyet családja vezetett. A nyomozás azért még folyik: két éve elítélték Marcos egykori titkárnőjét, miután két Monet-képet adott el egy New York-i aukción. A manilai kormány megkapta a képeket, nemkülönben Imelda sok ékszerét. Legalábbis azokat, amelyek a rengetegből előkerültek.