Május 1. Tempelhofban

Sosem volt még a sors oly kegyes Adolf Hitlerhez, mint negyvennegyedik születésnapján, 1933. április 20-án. Január óta sima útja volt a teljhatalom felé. Kancellári esküjét – az agg tábornagy-elnök kezébe – még a weimari alkotmányra tette le, amelynek kiforgatásával kiírhatott egy rendkívüli választást is. A kedvére megcsonkított parlament pedig hálából megszavazott neki egy négy évre (és mindenre) szóló „felhatalmazási törvényt”. Így aztán elégedettség, büszkeség és derű is ülhetett az arcán, amikor a karinhalli kastélyba, születésnapi partijára megérkezett.

Ezúttal azért sem dohogott, hogy közismert hús-, alkohol- és dohányfóbiája ellenére Göring vadászzsákmánya, egy szarvasbika forog a kerti nyárson, a télikert levegőjét pedig szivarfüst és sör szaga üli. Megenyhült fejcsóválással hallgatta híveinek obligát kórusát, amely száz évet, kövérséget és bő gyermekáldást is kívánt neki. A régi pártalapító társ és bizalmas jó barát, Hermann Rauschning céloz rá naplójában, hogy mintha széthullott családja járt volna akkor az eszében. Talán a regényes Robert kuzin, aki végül állítólag az USA Navyhoz zupált be. Vagy Paula nővére, aki épp a bécsi egyetemisták kóserkonyhájára szegődött el szakácsnőnek. Felvillanhatott memóriájában Hans Habe hajdani sajtófotója, amely – úgymond származáskutatási célzattal – egy Adolf Hittler (sic!) feliratú sírkövet mutat egy zsidó temetőben.

Amikor azonban a házigazda Göring díszes vadászkésével a hatalmas tortát felvágta, a kandírozott csokoládé horogkereszt ropogása más emlékeket ébresztett a Führerben. A bécsi Walter Riel ügyvédi irodájában látta először a perzsa faliszőnyeg szvasztikamotívumát még a húszas években, s az „ősi sámánjelet” (ahogy Riel nevezte) felskiccelte, és – a kampókat megfordítva, kissé megdöntve – mozgalmának jelképévé tette.

A privát sustorgásokat ekkorra már elnyelte a hangzavar, amelyben Sachs primárius kikotyogta, hogy nem véletlen a főnök halk beszéde: gégeműtétnek néz elébe. Erre már fel is kérték az európai hírű magyar Neumann Henrik professzort. Ám ő német konziliáns szakorvosok és filmfelvevő jelenlétéhez ragaszkodott az operációnál. Ez gyanút keltett. Utánanézve ki is derítették az operatőr zsidó származását, és gyorsan lemondták a közreműködését.

Karinhallban aztán megkezdődött a legszűkebb stáb megbeszélése a tíz nap múlva esedékes esemény forgatókönyvéről: a vörösről barnára festett május elsejéről.

A mozgósítás már megtörtént. Különvonatok, -buszok és légi járatok álltak készen, hogy az ország legtávolabbi sarkából is Berlinbe szállítsák az ünneplőket. Folyt már mindenütt a munkáspártoktól elkobzott temérdek vörös zászló átalakítása. Közepébe varrták – vagy csak festették – az új felségjelet. Nem volt véletlen az egykor sok választási győzelmet is látott alapszín meghagyása, amiként a megtévesztés további stratégiájába tartozott a „szocialista” szó beiktatása az NSDAP elnevezésbe, vagy a „néptárs” megszólítás. A fekete-vörös-aranyszín nemzeti lobogónak jó időre bealkonyult.

A hatalmas tempelhofi térség alighanem olyan szerepet játszott ezekben az időkben, mint a Pest környéki Rákosmező. Aviatikus szárnypróbálgatások estek, repülőnapokat szerveztek, ami egy hatalmas reptér kiépítésével végződött. (Az NSZK korszerű és népszerű légikikötője a ’48-as blokád idején híresült el igazán, és csak mostanság ruházta át a forgalmát Schönefeldre.)

1933. május elsején horogkeresztes zászlóerdő borította a hangárokat s az alkalomra ácsolt roppant emelvényt. A leírások szerint egymilliónál több ünneplőt állított négyzetes glédába az összevont SA-védőrség. Az idő fátyolos volt, néha eső is cseppent, amiért az akkor még csupán „háttérszereplő” Hitler többször kapott dührohamot. Csak Göring és Hess, a két kipróbált fellegjáró nyugtatgatta, hogy időben kitisztul majd az ég.

Ami a sajtót, rádiót, filmet illeti: minden médium a helyén volt, hiszen Goebbels szerint az egész rendezvény legfőbb célja a nagy, vezéri példakép parádés elővezetése volt, és bemutatása ország-világnak. Az immár állami rangra emelt pártpropaganda e kétségkívül ügyes, praktikákhoz is értő főnöke úgy kezdte szabad szónoklatát, hogy fél szemét mindig Hessen tartotta. Az expilóta ugyanis mozgósította a légi meteorológia minden egységét, ideszámítva néhány csöndes járatú felderítőgépet is, így aztán állandó volt a rádió-összeköttetés a felhőmozgásokról.

Csaknem egy órát beszélt Goebbels doktor – ha nem is május elsejének a tengerentúli munkásmozgalmi hagyományáról, amelyről egyébként Európa későbbi pártállami szónoklatai is rendre megfeledkeztek –: hosszan sorolta Hitler érdemeit. Beszélt a világháborúról, a nagy építkezések béketerveiről. Furfangos észjárásából még arra is futotta, hogy Hess ujjainak másodperces visszaszámlálását is észrevegye. Amikor pedig megnyílt az égbolt, s az első kósza napsugarak végigsöpörtek a tömegen, és megtalálták a mikrofonállást is, maga mellé húzta a kancellárt, aki immár a nap „dicsfényében” sütkérezve lendíthette magasba jobbját. „Itt van ő, veletek... velünk van ma is...” Többre már nem is telt, annyira összegerjedtek a megafonok az ismétlődő „heil!” ovációktól.

A rendezőknek gondjuk volt arra, hogy minden tartomány, minden nagy- és kisváros adjon két küldöttet az első sorokba, akik majd elmondják hazautaztukban: milyennek látták a Führert. A tempelhofi „csodanapsütéses” seregszemlének más szerepe nem is volt. Felcsendült a „Deutschland, Deutschland über alles”, majd a hazafias ihletésű Wacht am Rhein. Ez már elhintette a magvát annak, hogy a Rajna-vidék újra a birodalom erőssége lesz, s a „versailles-i diktátumok” végét jelentő újrakezdés, fegyverkezés megteremti majd az új Európa-rendet.

Majdnem sikerült is nekik.

A Harmadik Birodalom törvényei aztán sietve ki is iktatták az ünnepek rendjéből május elsejét, a szakszervezetek helyébe a Német Munkafront lépett, államosítva a munkásság minden organizációját.

A tempelhofi főpróba jól sikerült. Kezdődhetett az előadás. A nagy német dráma több felvonást és tizenkét évet ért meg. 1945. május elsején az általános csatazajba egy pisztolylövés is beleveszett. Az, amelyikkel Goebbels követte az öngyilkosságba Führerét.