Magyarország emberi és nőjogi szempontból elrettentő példa

„Otthon ott van, ahol élni lehet” – mély ráncok mögül mosolyog ránk odesszai kísérőnk, aki a Nők a háborúban (Women in War) szervezet éves konferenciájára kísér Odesszában. Az a férfi viszont, aki a buszpályaudvaron vár, sokkal fiatalabb, mint amennyinek kinéz. Nagyokat nevet ránk, ahogy meglát: úgy beszélgetünk Valerijjel, mint régi ismerősök – összeköt bennünket a kelet-európai tapasztalat. Ő a Krímből származik, és halászhajókon szolgált a Fekete-tenger partján, de most beteg, az orvos nem ad neki hajózási engedélyt, ezért taxizik. Mindenről beszél, csak a krími konfliktusról nem. „Nem olyan rossz ott, a testvérem most is a Krímben van. Néhány hónapja én is ott nyaraltam” – magyarázza. Csak akkor réved el, amikor arról kérdezzük, ukránként, oroszként nyaralt-e a háborús vidéken. „A szovjet időkben születtem, a többi nem számít.”

Tüntetés Kijevben 2017. március 8-án

Akár a konferencia vitaindítója is lehetne ez az önmeghatározás. A háromnapos rendezvényen ugyanis a társadalomtudósok, biztonságpolitikai szakértők azokkal a problémákkal is foglalkoztak, amelyeket a krími konfliktussorozat hozott felszínre az elmúlt években. Idén a párizsi Nők a Háborúban – ez egy aktivistákat és kutatókat tömörítő szakmai szervezet –, a kijevi Demokráciafejlesztési Központ és a dél-ukrajnai Ushinsky Pedagógiai Egyetem közösen rendezte a szakmai találkozót, amelynek témája, az 1917–2017 centenáriumi év alkalmából a gender és a forradalom viszonya volt.

A feszültség azonban a három nap alatt is érződött: fél évvel a konferencia előtt több figyelmeztetést is kapnak a meghívottak, hogy ellenőrizzék, akadálytalanul bejuthatnak-e Ukrajnába. S bár elsősorban akadémikusokról, PhD-hallgatókról van szó, vízumhoz jutni nekik sem könnyű. A Svédországban élő afgán meghívott hosszas várakozás után sem kapott beutazási engedélyt, néhány résztvevő pedig nem ért időben célba, Romániából például másfél napos buszút után érkezünk. A határon ugyanis hosszasan kellett várakozunk: betonakadályok, szöges fekvőrendőr, útszűkítés lassítja a haladást, katonai teherautók mellett-mögött döcög a menetrend szerinti civil járat.

De nem csak díszletekről van szó:

– Nem tudom, hogyan csinálják a kurdok, hogy olyan figyelem irányul rájuk, mert mi úgy érezzük, velünk itt senki sem törődik, pedig évek óta háborús országban élünk – panaszolta az egyik ukrán felszólaló,

aki nemcsak a közhangulatot, hanem a vitás kérdések jelentős részét is összefoglalta: miként tehetők láthatóvá a háborús zónák? Az, ami a háborús övezetekből látszik, mennyire reális kép és mennyire a média torzítása?

Az odesszai konferencia több, sokszor egymást kiegészítő vagy épp egymásnak ellentmondó választ is kínált a nő és a forradalom problémájára. Radikális megközelítést kínált például Galia Golan, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója, aki azzal a dilemmával szembesítette hallgatóit: lehet-e „más” a hadsereg, ha annak hierarchikus, tekintélyelvű felépítése lényegileg nem változhat?

– Hiába vezették be a női kvótát – emlékeztetett Golan az izraeli tapasztalatokra –, a női katonák részvétele nem eredményezett „gyengédebb” hadviselést, a női fegyverviselők inkább idomulnak a férfiak dominálta szabályrendszerhez, erősítik azt, semmint változtatnának rajta.

Pedig a nőknek igenis lehet szerepük a konfliktusok feloldásában. Magda Cardenas, a svédországi Umea Egyetem doktorandusza a grúziai rózsás forradalom utáni konfliktusok kezelését hozta fel példaként, amiben helyi, női érdekvédelmi csoportok, kezdeményezések vesznek részt a mai napig. Munkájukra nagy szükség van.

Margaret Owen, az Özvegyek Békével a Demokráciáért aktivistája, aki évtizedek óta válság- és háborús övezetek emberi jogi szakértőjeként, ügyvédként dolgozik, arról beszélt: a háborús és krízisövezetek legkiszolgáltatottabb áldozatai a gyerekek és azok a hátramaradt, hátrahagyott nők, akik nemcsak a férjüket vagy a társukat veszítik el, hanem például az örökösödési joguk is megszűnik vagy korlátozódik.

Igaz, a nő nemcsak áldozat, hanem gyakran tettes vagy felbujtó

– hívta fel a figyelmet több kutató is. Ennek kapcsán Andrii Usach, a lvovi Katolikus Egyetem doktorandusza a náci megszállás alatt lévő ukrán területeken zajló holokauszt női kollaboránsairól, erőszaktevőiről tartott előadást. Lucy Mathieson, a Glasgow Caledonian Egyetem kutatója a szudáni háborús konfliktusok kapcsán beszélt arról, hogy milyen, a fegyveres erőkhöz csatlakozó vagy azok kötelékébe tartozó civil vagy félcivil női csoportok részesei a konfliktusoknak, milyen lehet a női felbujtók szerepe s hogyan terjed a propaganda a női hálózatokon keresztül.

Több előadó is megállapította, hogy a forradalmak a 20. században kísérletet tettek ugyan a nőjogok kiszélesítésére, gyakorta kedvező változásokat is hoztak, de a méltányosságra való törekvést rendszerint a visszarendeződés vagy a korábbinál is erősebb jogkorlátozás követi. Ezt erősítette meg például az iráni államreform állomásait követő elemzés vagy az arab tavaszra vonatkozó összegzés is.

Hogyan függ össze a nőellenesség, az esélyegyenlőség hiánya és a nacionalizmus? Lehetnek-e nacionalisták a feminista mozgalmak? Odesszában két, egymásnak ellentmondó kérdés ütközött: az ukrán érdekvédők közül többen a „nacionalista feminizmus” esélyeit latolgatták, a kritikusok az elrettentő példákat hozták fel.

Magyarország először ezen a ponton mint emberi és nőjogi szempontból elrettentő példa bukkant fel a kríziszónákról és esélyegyenlőségről szóló konferencián. Noha a magyar akadémiai szféra kiemelkedő teljesítménye általánosan ismert (például Pető Andrea nőjogi és nőtörténeti kutatásai az 1956-os forradalommal kapcsolatban), Margaret Owen

aggodalommal teli, az akadémiai távolságtartást mellőző kérdése, hogy „mi történik Magyarországon?”, megválaszolatlanul maradt.

Sokat ígérő, keveset adó, elfelejtett, alig ismert vagy félreismert forradalmak, utazási tilalom alatt lévő akadémikusok, a feminizmus és az esélyegyenlőség ellentmondásaival vesződő aktivisták: ez volt az odesszai Nők a háborúban kongresszus idei mérlege. Valamint az a tapasztalat, hogy nem csak megérkezni, távozni sem egyszerű Ukrajnából. Az ukrán–moldovai határon több mint egy órán át tartott a kisbusz ellenőrzése. Több férfi utast leszállítottak, volt, aki nem is ülhetett vissza. „Ma mindenki potenciális ellenség itt” – magyarázta egyik újdonsült ismerősünk, hozzátéve: „Ez Ukrajna, itt bármi bárkivel megtörténhet.”