Magyarország

Hogyan kezdődött, nem tudom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már én is kiabálok. Na, nem trágárságokat és sértéseket, csak a magamét. Így utólag be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt egy épületes időtöltés, és már szégyellem is, hogy ebben részt vettem, és hogy elragadott a hév.

Mindig jó család voltunk. Örömben, bajban számíthattunk egymásra. Nem voltunk soha megosztva, nem képeztünk soha táborokat, vagy klikkeket. Nem bántottuk egymást sem szóval, sem mással. De ez most mintha megváltozott volna. Valami furcsa, félelmetesen ellenséges légkör kezdett kialakulni akkor este körülöttünk, amit egész biztosan nem csak én érzékeltem.

Mintha egy titokzatos és gonosz dzsinn szállott volna meg bennünket, akinek az akaratát szavaink közvetítették. Akinek a gonoszságai a mi szavainkban jelentek meg, aki a mi hangunkon szólalt meg, a mi testi valónkat vette igénybe arra, hogy ellentétet teremtsen édestestvérek között. Rossz volt, és rosszul is éreztem magam ebben a légkörben. Mégis benne maradtam, részt vettem, nem menekültem el. És mondtam én is a magamét, mint ők ketten.

Az egyik elvakultan trianonozott, a másik megszállottan dicsőítette Orbánt. Nem volt vita, vagy eszmecsere, csak monológok. Volt viszont zsidózás és magyarkodás. Érvek és tények sem voltak, bár néha megpróbáltam azokat előcsalogatni. Nem jöttek. Mert rajtam kívül egyiküknek sem volt rájuk szüksége. Így aztán maradtak a sehová el nem érő buta szövegek, és már én is butaságokat kiabáltam. Megbántam, soha többé nem teszem.

Így, amikor ott ültünk a kerti sötétben, és egetverő ostobaságokat harsogtunk egymás képébe, világosultam meg: hisz ez itt Magyarország kicsiben.

És akkor elátkoztam azt a gonosz szellemet, ami belőlünk ezt a szörnyűséget előhozta, és átkoztam meg tiszta szívemből azt az embert, aki ezt a szellemet erre az országra rászabadította.
Isten bocsássa meg nékem!

Kuthi Csaba
Tállya