Macron mindazonáltal – Forró ősz elé néz Franciaország?

Három hónapja csak, hogy úgy tűnt, Franciaország szinte új életre kel a volt elnök, François Hollande katasztrofális évei után. Megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg, legalábbis egy időre, a Le Pen-veszélytől, mert államfőnek választott egy fiatalembert, akinek a terveiről nem sokat tudott ugyan, de annyit mindenképpen, hogy valami újat szeretne kezdeni. Valamiféle optimizmus uralta az országot. A reményteli hangulat persze inkább a felső középosztályt jellemezte, mint a népi rétegeket. Ennek most a jelek szerint vége van, a tánc egy nyáron át sem tartott.

Magyarországon talán nem köztudott, de Franciaország, legalábbis a közéletét illetően, igen rosszkedvű ország, és az ország hanyatlásán való lamentálás nemzeti sport már évtizedek óta. Ma már szinte minden politikai megfigyelő arról beszél, hogy Macron és vele a francia optimizmus gyors csökkenése „előre látható volt”. Persze nyilván senki sem látta előre. Azok bizonyosan nem, akik a leghangosabban ünnepelték és akik a médiában elősegítették a győzelmét.

Fotó: MTI/EPA pool/Etienne Laurent

A hanyatlás sebességét talán egy paradoxon magyarázza meg a leginkább: a Macron-jelenség egyszerre volt túl kétértelmű és ugyanakkor a lehető legnyilvánvalóbb.

Kétértelmű volt, hiszen legendássá vált a kampányoló elnökjelölt kedvenc szófordulata, a „mindazonáltal”. Például: a fiatalok állnak programom kö­­zéppontjában, mindazonáltal csök­­kentem a lakástámogatásukat és bevezetem a felvételi vizsgákat az egyetemeken. Vagy: Franciaországot újra a tudomány fellegvárává teszem, mindazonáltal megvágom a a kutatások állami finanszírozását. Az ökológia a szívem csücske, mindazonáltal támogatom a nukleáris energiát. A menekültek befogadásának erkölcsi kötelességéről beszélek, mindazonáltal kriminalizálom azokat, akik tényleg befogadják őket. A munkanélküliség elleni harcot állítom politikám központjába, mindazonáltal csökkentem a munkahely-támogatásokat.

Márészt a Macron-program a lehető legegységesebb volt a kezdetek kezdetétől, célja a francia szociális modell átalakítása, s reformok révén a jóléti állam leépítése volt. Aligha véletlenül az új elnök a kegyelmi időszakát használta fel, hogy az egyik legkeményebb ügybe, a munka törvénykönyvének átírásába vágjon bele, ami már az előző kormány idején is milliókat vitt ki hónapokon keresztül az utcákra. Erős visszatetszést keltett, hogy az elnök ezt rendeletekkel, tehát a parlamenti vitát megkerülve oldja meg, ráadásul augusztusban, a nyári szabadságok idején. A reform iránya semmiféle kételyt nem hagy maga után, hiszen megkönnyíti az elbocsátásokat, csorbítja a szakszervezeti, munkavállalói jogokat. A szakszervezetek szerint ez egyértelmű, nyílt hadüzenet.

Lassan a 2018-as költségvetés elfo­­ga­­dása is aktuális lesz, ebben az elnöknek két ígéretét kellene összeegyeztetnie: csökkenteni a hiányt és mérsékelni az adókat. Az egyetlen megoldásként kínálkozó kiadáscsökkentés célpontjai az első hírek szerint a lakás- és a munkahely-támogatások lesznek. A jelzett vagyonadó-csökkentés viszont ajándék lesz Macron legfontosabb bázisának, a felső középosztálynak. A vállalati terhek ígért mérséklésével pedig több évtizede minden kormány megpróbálkozik azzal az elképzeléssel, hogy ezáltal a cégek többet fektetnek majd be, és így csökken a munkanélküliség. Igaz, eddig még ettől sosem csökkent.

Macron imázsa külpolitikai téren is halványult. „Európa újjáalapítása” még várat magára, a francia vezető szerep ígérete pedig alighanem mosolyt csal pár német politikus arcára. Macron legutóbbi kelet-európai turnéja az úgynevezett „kihelyezett munkások” ügyének rendezésére mérsékelt sikert aratott. A volt királyi palotában, Versailles-ban fogadott Putyin látogatása semmilyen gyakorlati eredményt sem hozott.

Macron legsikeresebb hívószava a modernitás volt, a harc a múlt erői, a régi politika, a hagyományos pártok, a francia mozdulatlanság ellen. A macroni reakció a növekvő elégedetlenségre és a forró ősz első szellői­­re pedig elég ijesztő. „Az elöregedett pártok, lejárt szavatosságú politikusok és szövetségesek hirdettek ellenünk harcot – mondta, majd hozzátette, hogy – Franciaország reformálhatatlan”, „a franciák nem szeretik a reformokat” satöbbi. A modernitás pedig a jelek szerint például azt jelenti, hogy a szakszervezeteket igyekeznek kiszorítani a vállalati érdekegyeztetésből, azaz abból a folyamatból, ahol eldőlnek a bérek, a munkakörülmények, a munkaidő, s mintha egyfajta visszatérésről lenne szó a 19. századi kapitalizmus világához. A Macron-féle jövő ebben az értelemben kétségkívül különbözik a mától.

A francia baloldal szerint egyre inkább úgy tűnik, hogy Macron nem a válság megoldása, hanem maga is a válság része. Kevesen szólnak róla, de Franciaországban is megvalósult a „centrális erőtér”. Az elnök a parlamenti abszolút többségére támaszkodva óriási hatalommal bír. A parlament szerepe amúgy is formális, az ellenzék igen gyenge, és ráadásul ideológiailag a lehető legmegosztottabb. A szociális konfliktusok megoldásának aligha lehet a leghatékonyabb terepe ez a rendszer, miközben a politikai ellentétek nem csökkennek. Egy baloldali politikus úgy fogalmazott, hogy „a franciák azt hitték, megválasztják Macront, de megkapták Juppét”. Alain Juppé Franciaországban a neoliberális reformok első nagy hullámának és a vele szembeni nagy 1995-ös sztrájkhullámnak a szimbóluma. Akkor az egész országot megbénító mozgalom végül meghátrálásra késztette a kormányt. Őszintén szólva azért erre ma jóval kisebb az esély.

A forró ősznek azért összeálltak az elemei. Egy éles szemű politikai megfigyelő írta a napokban a következőt: „A politika hozzáigazodni látszik a különböző társadalmi csoportok eltérő érdekeihez. Más országokban ezek többnyire összekeverednek egymással, Franciaországban a politikai és a társadalmi törésvonalak egyre inkább megfelelnek egymásnak. Ez igen konfliktusos állapotot hozhat létre, amely nem áll messze a hetvenes évekbéli helyzettől. Távolról sem lehetetlen, hogy olyan konfliktusoknak leszünk tanúi az országban, amelyeket nem láttunk majd egy fél évszázada.”