Macron, a polgárkirály: Nem a szélkakas fordul, hanem a szél

A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a június 11-én és 18-án sorra kerülő választásokon az elnök frissen kreált politikai mozgalma 310-330 helyet szerezhet az 577 tagból álló Nemzetgyűlésben. A jobboldal 140-160 mandátumra számíthat, a szocialisták, a szélsőjobboldal és a radikális baloldal pedig egyaránt nagyjából 30-ra. A dolog dinamikája is Macron sikerére utal: a mozgalma egyre emelkedik a kutatásokban, a többi párt pedig egyre süllyed, elsősorban a szocialisták, akiknek jelenleg 289 képviselőjük van, azaz egészen elképesztően nagy vereség elé néznek.

Úgy tűnik, az új elnök számítása nagyon is bevált, ahogy egy politológus fogalmazott: „Macron megszületett a baloldalon, megválasztották a centrumban, majd kinevezett egy jobboldali kormányt.” Nagyjából valóban ez a helyzet: Macron könnyen belátta, hogy a baloldaliak egy jó része mindenképpen rá fog szavazni, ezért egy meglehetősen jobboldali kormányt nevezett ki még a választások előtt, gyakorlatilag ezzel az üzenettel fordulva a jobboldali szavazók felé: „A programom lényegében jobboldali, adjatok a megválasztott elnöknek egy esélyt, hogy megvalósítsam.” Ennek értelmében Macron miniszterelnöknek Le Havre városának jobboldali polgármesterét nevezte ki, de a kulcstárcák többségének (gazdaság, költségvetés, oktatás) élén is jobboldali politikus áll.

Ráadásul „pártokon átívelő” centrumpolitikájának nemcsak az az előnye, hogy már most a mozgalmába és a kormányába intergált nem kevés volt jobb- és baloldali politikust, hanem az is, hogy tulajdonképpen minden választókörzetben három jelöltje lesz: a „macronista” mellett a jobboldali és a szocialista. Hiszen mind a két nagy párt nyilvánvalóvá tette, hogy ha mégsem lesz meg Macron mozgalmának a többsége, akkor is hajlandó támogatni a kormányt. Az új elnöknek egyedül az okozhatna gondot, ha a saját mozgalmán kívül valamely párt egyedül többségbe kerülne, hiszen akkor új kormányt kellene kinevezni az adott párt éléről, de ez most alig látszik lehetségesnek.

MTI/EPA/Reuters pool/Charles Platiau

A parlamenti választások egyébként kétfordulós, többségi rendszerben bonyolódnak le, a második fordulóba azok a jelöltek jutnak be, akik az első fordulóban legalább a választásra jogosultak 12 százalékának a voksát megszerezték. Ez a részvételi arányoktól függően nagyjából 20-25 százalékot jelent a tényleges voksolók körében, azaz nagyon is lehetséges, hogy a legtöbb helyen jelölti hármasok alakulnak ki a második fordulóban. Ez a rendszer elsősorban a szélsőjobbodalnak és a radikális baloldalnak hátrányos, hiszen nekik nincsenek szövetségeseik, melyek támogatása sorsdöntő lehet a második fordulóban.

Ennek értelmében ma már senki sem beszél valamiféle várható szélsőjobboldali földindulásról: a Nemzeti Front (FN) elégedett lenne, ha túlszárnyalná eddigi rekordját, az 1985-ös 35 képviselőt. Akkor Mitterrand a jobboldal gyengítése érdekében meg­­változtatta és arányossá tette a választási rendszert, így juthattak be szélsőjobboldali képviselők. A most leköszönő parlamentben mindössze két FN-képviselő van. Legfontosabb eredményük az lehet, hogy Marine Le Pen végre képviselővé válhat egy északi kisvárosban.

A radikális baloldal számára a cél egyértelmű. Ahogy az elnökjelölt, Jean-Luc Mélenchon mondta: „A cél nem a Szocialista Párt meggyengítése, hanem egyszerűen a leváltása.” Egy új „szociális, zöld, humanista” baloldal létrehozatala, amely Macron ellenzékének vezetője lehet. Jól mutatja a helyzetet, hogy maga Mélenchon olyan körzetben indul el Marseille-ben, ahol mind a jobboldal, mint az FN igen gyenge, ellenben a Szocialista Párt erős volt, azaz a cél a baloldali erőviszonyok megváltoztatása. Bár Mélenchon a győzelem lehetőségéről beszél, tehát a parlamenti többségről, ez azonban több mint valószínűtlen, ráadásul az sem túl jó előjel, hogy sikerült összerúgnia a patkót a Kommunista Párttal, azaz a körzetek nagy részében négy „radikális baloldali” jelölt lesz (a két említetten kívül még a két trockista párt jelöltje), ami azért mindenképpen francia specialitás.

A kampány tartalmáról sokat nem lehet elmondani: teljesen tartalmatlan ugyanis. Programok, tervek, nem túlzunk, szóba sem kerülnek. Ennek egyrészt az az oka, hogy a „rendszerpártokat” alig különbözteti meg egymástól valami, másrészt, hogy az „emberi színjáték” szinte teljesen elborítja a horizontot. Tényleg Balzac tollára kívánkozik a politikusok helyezkedése, kis és nagy árulásaik végtelen sora, hiszen sokaknak tényleg a politikai karrierje forog kockán: a nagy kérdés, hogy ki mikor hogyan áll be az elnöki többségbe, mit kap ezért cserébe, az elárult volt párttársak mit szólnak mindehhez és így tovább. Nem valami felemelő.

A szatirikus lapok és műsorok egy ideig azon mulattak, hogy „fényes intelligenciájú, példátlan politikusi utat befutó, Franciaországot és Európát megmentő elnökről” beszéltek. Csak két példa. A most kinevezett miniszterelnök, Edouard Philippe még a kampányban Macronról: „Sokak számára ő a mai Kennedy vagy korunk Mendes-France-a. Ebben azért lehet kételkedni: az előbbinek több volt a karizmája, utóbbinak több volt az elve.” Bruno Le Maire, ma Macron gazdasági minisztere: „Macronnak nincs programja, mert nincsenek elvei.” Most mindketten meg vannak győződve elnökük nagyszerűségéről: ahogy a franciák mondják, nem a szélkakas fordul, hanem a szél.

Természetesen most mindenki átesett a ló másik oldalára: Macron szinte földönkívüli csodalény benyomását kelti. Maga a jelenség amúgy is sok tekintetben a média találmánya volt, de a mostani helyzet már-már abszurd: cikkek jelennek meg arról, hogy Macron milyen férfiasan szorított kezet Donald Trumppal. Nem tréfálunk. Néha szinte tényleg az lehet az érzésünk, hogy Balzac polgárkirályságának a korában élünk: a liberális polgárság átvette a hatalmat, az állam élén a politikai hovatartozását eljelentéktelenítő technokrácia áll, élén a polgárkirállyal, Emmanuel Macronnal.

Érdekes szórakozás az utóbbi időben a párizsi utcán, hogy a különböző választási plakátok közül ki tudjuk-e szúrni távolról, a felirat elolvasása előtt, hogy melyik a „macronista” jelölt. Nem akarunk kérkedni, de szinte sosem hibázunk: negyvenes, jól öltözött nő vagy férfi, a jómód és a sikeresség magabiztos mosolyával. Mondják, hogy Macron a „civil társadalomból” alkotta meg kormányának egy részét. Ez így van, de kicsit meglepő, hogy a francia civil társadalom csak tévésztárokból, kiadók igazgatójából, magánfőiskolák vezetőiből és sztárorvosokból áll.

Nagyjából mindenki megértette, mondjuk így, a rendszer hívei között, hogy Macron tényleg az utolsó esély. Ennek érdekében, hogy kissé patetikusan fogalmazzunk, a francia polgárság a legjobb erőit küldte a harcba.

Csak nehogy ez az emberi színjáték az elveszett illúziókkal végződjön.