Londoni vélemény: Orbánéknak csak a pénz fáj
Az unión belül a pártpolitizálás, valamint a normákra vonatkozó csekély egyetértés miatt nem sikerült igénybe venni a 7. paragrafusban szereplő szankciós mechanizmusokat, hogy meggátolják a visszalépést a magyar és a román demokráciában. Ezt állapítja meg a London School of Economics egyik professzorának tanulmánya, amelyet a Journal of Common Market Studies közölt.
Ulrich Sedelmeier, aki a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik, megállapítja, hogy az alternatív eszközök – szociális nyomásgyakorlás, kötelezettségszegési eljárás, különféle ügyek összekapcsolása – a románok esetében viszonylag sikeres volt, és ez azt mutatja, hogy a közösség nem okvetlenül van kudarcra ítélve, ha valamely tagállam szembefordul a közös értékekkel.
A továbbiakban kifejti, hogy az Orbán-kormány új alaptörvényt hozott és egy sor sarkalatos jogszabályt fogadott el, amivel formálisan nem veszélyeztette a jogállamiságot, ám ellenmondott a liberális-demokratikus versenynek és az alapvető szabadságjogoknak. Budapesten a hatalom összpontosítja és kiterjeszti jogkörét. Meggyengítette az Alkotmánybíróságot, ellenőrzése alá vont egy sor kulcsintézményt, átalakította a választási törvényt. A változások egy részéhez csak kétharmados többséggel lehet hozzányúlni.
A szerző megdöbbentőnek nevezi, hogy az unió nem alkalmazta bizonyos tagsági jogok, így a szavazati jog felfüggesztését, ami a demokratikus elvek súlyos és folytatódó megszegése esetén jogában állt volna. Ennek okát abban látja, hogy a pártok eltérő mértékben elkötelezettek a liberális demokrácia iránt, továbbá az is számított, hogy a politikai színskála melyik oldalán állnak. Ez érvényesült a nukleáris opció elvetésekor, de még akkor is, amikor a megelőző megfigyelési eljárásról kellett volna határozni.
A szociális nyomást széles körben vetik be nemzetközi intézmények, így a nyilvános bírálatot, az engedetlen kormányok megszégyenítését. Magyarországot illetően három kötelezettségszegési eljárás indult (az MNB függetlensége, az adatvédelmi hatóság és a bírák nyugdíjkorhatárának leszállítása kapcsán). A jegybank önállóságát illetően viszonylag gyorsan ki lehetett harcolni az engedményt.
A szakértő megállapítja viszont, hogy jelentős mértékben hatástalan maradt Brüsszel próbálkozása a magyar sajtószabadság korlátozása ellen.
Az ügyek összekapcsolásán azt kell érteni, hogy az EU-s intézmények többé-kevésbé egyértelművé teszik az érintett állam számára: készek megvonni a támogatásokat más területen. (Lásd Romániát és Schengent, vagy amikor kilátásba helyezték félmilliárd eurós szerkezeti támogatás felfüggesztését Magyarországgal szemben.) A magyarok esetében a közösség közrehatása akkor volt a legcsekélyebb, amikor Brüsszel csak a szociális nyomást vetette be. Sokkal gyorsabb reagálást tudott elérni viszont, amikor a kötelezettségszegési eljárás mellé kilátásba helyezte az ügy összekapcsolását az IMF-hitellel.
Az elemzés aláhúzza az aggályokat, hogy ti. az EU mennyire képes kezelni az illiberális gyakorlatot a tagok részéről, figyelembe véve, hogy milyen nehéz egyetértésre jutni a 7. paragrafus alkalmazásáról, továbbá hogy a liberális demokrácia elvei csak korlátozottan támaszkodnak olyan jogalapokra, amelyek lehetővé teszi a kötelezettségszegési eljárás megindítását. Idetartozik az is, hogy a tagállamok nagy többsége esetében nem lehet olyan árukapcsolást bevetni, mint ahogyan az a románokkal és a magyarokkal szemben történt. Amiből az következik, hogy az unió csakis a feltételek különleges együttállása esetén lehet képes a szociális és anyagi nyomás révén helyreigazítani a demokratikus torzulásokat.
Ennél derűlátóbb végkicsengést engedélyez viszont, hogy ha kedveznek a körülmények a szociális nyomásnak, akkor ez feleslegessé teheti az anyagi ráhatást. Ebbe az is belefoglaltatik, hogy Brüsszelnek több az esélye az antidemokratikus változások visszafordítására, ha egy EU-barát vezetés mutat illiberális vonásokat, mintha az adott hatalom ráadásul még euroszkeptikus is. Ekkor a befolyás esélye különösen korlátozott lehet.
