Lehetségessé vált a lehetetlen

A szélsőjobboldali pártok saját bevándorló- és unióellenes politikájukat ünneplik Párizstól Athénig. Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke a szabadság eszméjének diadaláról írt Twitter-oldalán, kitűzve a brit zászlót annak tetejére. Íme, a nacionalista internacionalizmus! Még külön szórólapot is nyomtattatott az alkalomra, amelyen láncoktól megszabaduló öklök láthatók a felirattal: Franciaországon a sor! Nagy-Britannia megállíthatatlan mozgalmat indított a hanyatló Európai Unió ellen, örvendezett Le Pen: lelkesedését alighanem az fűti, hogy saját elnöki esélyeinek megerősítését látja a brit népszavazás kimenetelében. Tény, hogy tavasszal alighanem eljut a második fordulóig, de a franciák eddig mindig készen álltak arra, hogy ellene még hagyományos ellenfeleikkel is összefogjanak. És az is tény: bár a franciák igencsak elégedetlenek az unióval, kilépni a felmérések szerint mégsem akarózik nekik. Miért is akarózna éppen most, amikor Németországnak várhatóan sok pénzt megérhet a német–francia tengely megerősítése, a francia gazdaság felpörgetése?

Rajtunk a sor! Így nyilatkozott Le Pen és Franciaország elsőbbségét vitatva elvbarátja, Geert Wilders, a holland bevándorlásellenes Szabadság Párt elnöke, aki – bár 2011 óta csak egy 12 százalékos párt élén áll – manapság már gyakran szerepel a népszerűségi listák élén. A kilépési népszavazásról szóló követelését látszólag veszélyesebbé teszi, hogy honfitársainak 54 százaléka egyetért abban, hogy meg kellene tartani egy ilyen voksolást, ám az ország politikai elitje ezt határozottan ellenzi. Mark Rutte miniszterelnök kizárta a népszavazás lehetőségét. Wilders azonban fogadkozik: jövőre már ő lesz a kormányfő, és akkor azonnal kitűzi a „Nedexit” napját. Ez is valószínűtlen fordulat, ráadásul a hollandok többsége is csak a szavazást akarja, de kilépni a felmérések szerint nem akar. Jó hír? A felmérésekről a britek hosszan mesélhetnének.

Európa kisebb-nagyobb populista pártjai egymással versengve hívnak népszavazásra, és az unió elutasítottsága számos országban magasabb, mint Nagy-Britanniában volt a szavazás idején: mindössze 48 százalék. Mi ez a görögök 71 százalékához vagy a cseheknél mért 62 százalékhoz képest? Igaz, a görög gazdaság uniós lélegeztető gépen van, a cseh gazdaság pedig az egész kelet-közép-európai régióval együtt nettó haszonélvezője a más országok adófizetői által összeadott támogatásnak, tehát kilépésük realitása a kardcsörtetés ellenére is kisebb a minimálisnál. Ami persze nem akadályozza meg a példaképül Hitlert választó Nikolaosz Mikaloliakoszt, a görög Arany Hajnal párt vezetőjét abban, hogy a nacionalista erők megerősödése felett örvendezzen és referendumra hívjon.

Hasonlóan járt el Matteo Salvini, az idegengyűlölő Északi Liga elnöke Olaszországban, bár jogászok kétségbe vonják, hogy az ország alkotmánya egyáltalán lehetővé tenne ilyen szavazást. Kilépésre hív Kristian Thulesen Dahl, a Dán Néppárt elnöke is. A kormány azonnal visszautasította igényét, de ne feledjük: a Néppártnak jelenleg több képviselője van, mint a kormányzó liberálisoknak, ráadásul van valami abban, amit állít: az uniós apparátus lebecsülte az emberek integráció iránti szkepszisét.

Svédországban bal-jobb koalíció szeretne népszavazni: a Baloldali Párt és a Svéd Demokraták persze együtt sem tudják átvinni akaratukat. Németországot szeretné kiléptetni az unióból Beatrix von Storck, a populista Alternatíva Németországnak párt képviselője, aki arról híresült el, hogy lövetne a német határon a bevándorlókra. Vele érdemben senki sem vitatkozik, ez túl nagy elismerés lenne a számára.

Gyors miniszterelnöki visszautasítást kapott viszont a szlovák nacionalista, idegenfaló párt, a Mi Szlovákiánk Néppárt kezdeményezése. Marian Kotleba, a párt vezetője kijelentette: itt az idő, hogy Szlovákia is elhagyja a süllyedő európai Titanicot. Persze nem azt várta, hogy a kormánykoalíció azonnal teljesíti követelését. Valójában csak a 8,6 százalékát akarja feljebb tornászni, amire minden esélye megvan. Ahogyan a spanyol El Mundo írta: most itt az esély, hogy minden hülye arra biztassa az együgyűeket, hogy szavazzanak a kilépésre, mert lám, sikeresek lehetnek.

A felmérések azt bizonyítják, hogy a válaszadók eddig azokban az országokban sem támogatták országuk kilépését az unióból, ahol 50 százaléknál nagyobb az integráció elutasítottsága. És ami Nagy-Britanniával történik a „függetlenség napja” után, nem teheti vonzóbbá a távozást. Zuhan a font, lejtmenetbe csúsztak a tőzsdék, számos nagy pénzügyi cég bejelentette, hogy távozik a londoni Cityből. Közgazdászok elemzése szerint küszöbön áll a brit recesszió. Ha a vállalatoknak csak a 10 százaléka dönt úgy, hogy elhalasztja tervezett beruházásait a bizonytalan helyzet miatt, ez önmagában is megrendíti a gazdaság alapjait. Ráadásul az, amit a kilépéspártiak ígértek, nyilvánvaló módon megvalósíthatatlan. Ha Nagy-Britannia a norvég modell szerinti szabadpiaci együttműködést választja az unióval, akkor továbbra is milliárdokat kell befizetnie az unió költségvetésébe, csak a döntésekbe nem szólhat bele. Ráadásul az uniós bevándorlók előtt is nyitva kell tartania az ajtót. Ellenkező esetben a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) szabályai szerint jönnek a vámok a gépkocsikra, a gyógyszerre, az élelmiszerre – és uniós pénzügyi szolgáltatásokat sem végezhetnek tovább Londonban. Ki választhatná ezt józan ésszel?

Csakhogy már nem a józan észről van szó. Nagyobb a baj: szinte bármi megtörténhet, amióta június 23-án néhány óra alatt kétezermilliárd dollárnyi pénz szállt a semmibe. Elegendő egy új gazdasági világválsághoz. Érdekes következtetésekre jutott a Bloomberg portálon az Allianz tanácsadója, Mohamed El-Erian, amikor a Brexit példáján azt elemezte, miért kerülhetnek az európaiak szélsőségesek hálójába.

Az első ok a társadalmak mély megosztottsága: haragszik a szegény a gazdagra, az alacsonyan képzett a tanultra, a vidéki a városira, öreg a fiatalra. Az emberek már nem akarják követni a politikusokat, nem hallgatnak a szakértőkre. Szerepet játszik a fékezhetetlen és durva demagógia is: a túlzottan leegyszerűsítő ellentétpárok megfogalmazása hamis alternatívákat szült, amelyek elszállnak a józan ész talajáról és az érzelmek szelencéit nyitják meg. A nagy múltú pártok továbbá készek feladni saját hagyományaikat, bevált elveiket. Csak azért, hogy 10 százalék körüli szélsőséges mozgalmak vitorlájából kifogják a szelet, átveszik jelszavaikat. Ragályos a végletesség: Donald Trump kampánya segítette a Brexit híveit és a Brexit új híveket szerez Donald Trumpnak.

Tehát lehetségessé vált a lehetetlen. Donald Trump lehet az Egyesült Államok republikánus elnökjelöltje és Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból. A szövetségből, amely elemzők szerint a legjobb dolog, ami történhetett Európával. Békét és fellendülést teremtett, vonzó szigetté tette a kontinenst kevés kivétellel az egész maradék világ számára.

A populisták, a szélsőségesek azonban felismerték, hogy szakadék tátong a politikai elitek által nyújtott megoldás, az integráció mind újabb köreinek erőltetése és a csalódott tömegek elvárásai között. Kérdés, sikerül-e ezt úgy korrigálni, hogy a mag-Európa országai összezárnak és a perifériát valamiféle ütközőzónának tekintve kívül hagyják. Kérdés továbbá, hogy elég-e a szociális kiadások növelése, az ígért nagyobb átláthatóság.

Vagy az európai barnák addig erősödnek, míg a nagy kormányzó pártoknak már nem lesz más választásuk, mint hogy áldozatul essenek nekik: alkalmazkodjanak hozzájuk.