Láthatatlan színek

Szűk garzon a Kozma utcában, valahol a temető és a börtön közelében. Csendes környék, errefelé évek óta nem volt betörés, balhé. Még fehér bottal is járkálhat itt az ember, senki nem fogja fellökni, kifosztani.

A kőbányai szoba-konyhában Iván Péter kávéval kínál, csak a tej kitöltéséhez kér segítséget. Magas, izmos, harmincas fiatalember, sötét szemüvegében rejtélyesen mosolyog. Társalgással oldjuk a csendet, kerülgetjük a nehezebb szavakat. Kint, az ablakon túl ólmos, szürke ég szakad.

A férfi mintha megérezné zavaromat.

– Az ég, a nap, az évszakok képei már nem hiányoznak, inkább csak az emberi arcok. Pár éve vakultam meg. Valamikor szerettem rajzolni, képzőművésznek készültem. És nem hittem volna, hogy látás nélkül is lehet élni. De most már tudom, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak.
Iván Péter 1976-ban született Miskolcon, szülei mérnökök voltak a kohászati művekben. Fiuk imádott olvasni, sportolt, kitűnő nyelvérzéke volt. Felvették a helyi gimnázium rajz szakára, és úgy tűnt, sikeres művészpálya várhat rá.

Tizenhét múlt a srác, amikor szülei észrevették, valami baj vele: félreolvasta a mondatokat, grafikáiban elbizonytalanodtak a vonalak. Szemészhez vitték Pétert. A doktor hosszan vizsgálta, majd szárazon közölte: szaruhártya-degeneráció. Ritka genetikai betegség, amely egészséges szülők gyermekénél is megjelenhet. Egymillióból egy esetben. Csakis corneatranszplantáció segíthet. A gyógyulás esélyei jók – biztatta a szemész.

Háromszor operálták Iván Pétert – egyik műtét sem sikerült. A beültetett idegen szaruhártya mindig kilökődött. Családja cipelte őt orvostól orvosig, alternatív gyógyítókhoz is, mindenféle kúrát kipróbált, semmi nem segített. A látása egyre romlott.

Szülei vigasztalták: kiviszik a legjobb külföldi szemklinikára, előteremtik rá a pénzt. Ám Péter nem volt hajlandó több műtétre. Biztos volt benne, hogy már nincs esély. Nem éri meg mindent föláldozni vesztes illúziókért.

Ma már úgy gondolja, a betegségnek nyereségei is vannak. Ha nem történik mindez, talán grafikus lesz, vagy festő, de valószínűleg sohasem válik belőle igazán nagy művész. Szerencse, hogy még idejében pályát váltott.

Már gimnáziumban is jól ment neki a francia nyelv, önszorgalomból tanulta mellette az olaszt is. Érettségi után, 1996-ban felvették a Debreceni Egyetem francia–olasz szakára. Amikor három év múlva az ELTE-n folytatta az olaszt, nagyítóval még egészen jól látta a betűket. Vizuális memóriája minden szóképet rögzített. Spanyolul és angolul is így tanult meg. Amikor később a németet kezdte, már nagyítólencsékkel sem boldogult. Hallás után jegyezte meg a szöveget.

Péter úgy fogalmaz: ő amolyan láthatatlan ember volt a pesti bölcsészkaron. Félrehúzódó, de nem a betegsége miatt: vidéki fiúként nem találta helyét a fővárosi ifjak elit köreiben. Kollégiumban lakott, a faluból, kisvárosból jött srácok között otthon volt. Velük járt bulizni is: az elsötétülő képek miatt nem kellett az élet örömeiről lemondani.

Ösztöndíjjal kétszer jutott ki Olaszországba, egyebek mellett az ottani vak írók helyzetét tanulmányozta. Igaz, mindössze egyetlen vak bácsikát talált, aki szerelmes históriákkal gyarapította a kortárs olasz lektűrt. De úgysem ez volt a lényeg. Péter végigcsavarogta Rómát, aztán már egyre elmosódottabb körvonalakkal búcsúzott az itáliai nyár.

Az egyetemet 2005-ben fejezte be, majd egy ideig alkalmi tolmácsolásból élt. A nyelveket igazából hobbiként tanulta, főleg azért, hogy eredetiben olvashasson külföldi szépirodalmat. Amikor már szinte semmit sem látott, számítógépébe felolvasóprogramot telepített, és a világ több hangos könyvtárába beiratkozott az interneten.

Iván Pétert az irodalom segítette át a megvakulás folyamatain. Ugyanis a látásromlása pár éve hirtelen felgyorsult.

Beiratkozott a gyengén látók tanfolyamára. A kurzus elején még látta a tanárnő ruhájának színét, mire megtanult fehér bottal járni, az utcák, a terek elmosódott foltokká estek szét. Aztán „fekete függöny”.

A kétségbeesés, düh, harag és önfeladás lelki stációit nem lehet megspórolni. De a hangoskönyvek, öt nyelven zengő versek, hangjátékok, hömpölygő mondatok egy új világot nyitottak meg. Ahogyan fakult a külvilág, úgy színesedett a képzelet.

Péter korábban sohasem gondolta volna, hogy egyszer írni fog, de a felolvasóprogrammal már ez is ment. Különös, fanyar humorú karcolatokat írt az élet kisemmizettjeiről: vakokról, kerekes székesekről, nyomorgókról, cigányokról. Írásai napilapokban, folyóiratokban jelentek meg. Pacaváros című novelláskötete pedig jelenleg Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal készül.

– Abból vettük itthon az új ablakokat – mutatja.

Iván Péter nem egyedül él a szoba-konyhában, bölcsész feleségével tavaly januárban házasodtak össze. Iróniával jegyzi meg:
– Már akkor sem tartoztam a mesterlövészklubba, amikor úgy tíz évvel ezelőtt megismerkedtünk.
Péter szerint jobb fogyatékosnak lenni, mint fogyatékossal élni. Szeretteit sokkal jobban megviselte a betegsége, mint őt. Mert a látásvesztés rengeteg feladattal jár: meg kellett tanulnia ellátni magát, vakon buszra szállni, boltba menni, kenyeret szelni, öltözködni, szövéséről felismerni a ruhát, varrásról az ing fonákját. Mindennapos kemény gyakorlatozás ez a betegnek, ám másnak mindezt kívülről végignézni, tehetetlenül aggódni: nagyon nehéz. Sokszor Péter nyugtatta a feleségét, szüleit is: „Ne izguljatok értem! Attól, mert nem látok, még élek!”

Péter azt is végiggondolta, ha családot akar alapítani, biztos kenyérkeresetre lesz szükség. Igaz, közben leszázalékolták, de arról hallani sem akart, hogy rokkantnyugdíjasként üldögéljen otthon.

– Abba belehalnék! Amíg van egy ép testrészem, kezem, lábam, dolgozni fogok!

Elvégzett egy gyógymasszőrtanfolyamot, és 2006-ban beállított a Széchenyi gyógyfürdőbe. Bár régóta nem vettek fel oda senkit, ő már másnap munkába állhatott. Ahol sok a külföldi vendég, az öt nyelven beszélő masszőr főnyeremény.

– Nem számítok itt csodabogárnak, a kollégáim között akad fizikus és rajztanár is. Senki nem csinál ügyet abból, hogy vak vagyok. Teljesen normálisan viszonyulnak hozzám.

Csakhogy társadalmunkra általában nem ez a jellemző. Péter szerint nem a betegséggel a legnehezebb megküzdeni, hanem az emberek szánakozó, leereszkedő sajnálkozásával, a megjátszott, negédes részvéttel. „Semmit nem találtam olyannyira ámulatra méltónak fehér botos sétáim során, mint az embereknek a fogyatékosainkra vetített önállótlanságképét. Számtalanszor tapasztaltam megdöbbenést, sértődöttséget, sőt haragot irányomban, amikor kedvesen elutasítottam a felkínált kezet, és a zajok, szagok meg a térérzékem segítségével jöttem rá a helyes útvonalra... Kaptam dühödt rúgást a sípcsontomba, amikor kitéptem magam az önkéntes őrangyal kezéből, mielőtt igyekezetében villamos elé lökött volna” – írta az ÉS-ben megjelent Vakablak című írásában.

Péter néha végiggondolja magában, mit tenne, ha holnap feltalálnának valamilyen csodaszert, amely meggyógyítaná. Most még a látást választaná. De húsz év múlva? Nem biztos. Meg lehet szokni azt is, ami elveszett.

– Az egészségesek közül sokan alibi életet élnek, tengnek-lengnek, elütik a napjaikat, fölösleges dolgokra pazarolják a tehetségüket. Aztán megöregszenek, és vége. Azt hiszem, velem is ugyanez történt volna. De aki már átment annyi kemény próbán, mi vesztenivalója lenne?
Úgy érzi, őt a betegsége bátrabbá tette. Olyasmit is megtesz, amit korábban nem mert volna. Például levelet ír íróinknak, kéri őket, küldjék el neki digitális formában műveiket, mert olyan szívesen meghallgatná azokat felolvasógépében. Nem szokták elutasítani. Levelezőtársakra, barátokra is talált már a honi irodalmi életben.

Iván Péter különben sűrű életet él. Hajnalban kel, bebuszozik a fürdőbe, masszíroz nyolc órát. Délutánonként otthon edz, kondizik: egy férfi adjon magára. Aztán beszélő komputerével „társalogva” írja műveit. Neki az irodalom is hobbi: soha nem lenne megélhetési író.

Feleségével sokat jár moziba, színházba, sorolja is, mennyi remek darabot látott.

Így mondja Péter: „Láttam.” Belső színpadán ezerszínű minden előadás.