Jovanka mosolya

„Ön jól nősült, megtalálta a jugoszláv Ava Gardnert.” Állítólag maga a brit királynő mondta ezt Titónak a hatvanas években, amikor Brozék még a nemzetközi (nemcsak nyugati) diplomácia üdvöskéi voltak, és kapcsolatuk is felhőtlen volt – legalábbis a kívülállók számára. Az egyetlen igazi kommunista First Lady életútja nemcsak kalandos, fordulatokban gazdag volt, hanem osztozott ennek a többnemzetiségű országnak a sorsában is.

Jovanka Budisavljević 1924. december 7-én született egy likai (Lika, Horvátország „gerince”, a tengerparti és a szárazföldi országrész közötti régió, még most is jelentős számú szerb lakossal) faluban, Pećaniban. Tehetős család volt, legalábbis Jovanka elbeszélése szerint, hiszen apja „háromszor is járt Amerikában, ahol nagy pénzeket keresett”. Ennek ellenére Jovanka 1941-ben, tizenhét éves korában csatlakozott a kommunista partizánokhoz. Végigharcolta a második világháborút, 1942-ben megsérült a lábán, majd tífusszal is ágynak esett. 1945-ben, huszonegy évesen két magas kitüntetéssel minden esélye megvolt, hogy kamatoztassa háborús múltját. Több tízezer sorstársával együtt tetemes nyugdíj, öröklakás, elsőrangú egészségügyi ellátás és a katonai nyaralók luxusa várta. Ehelyett – a Vreme belgrádi liberális hetilap publicistája szerint – „egy, már életében intézménnyé vált, jóval idősebb (32 év) férfihoz kötötte a sorsa (vagy akik azt irányították), lemondott az anyaságról, udvari pletykák és összeesküvések áldozatává vált, majd utolsó néhány évtizedét nyomorban élte le”.

Titóval 1942-ben a boszniai Bihaćban találkozott először, ott ülésezett a kommunista partizánok „népi parlamentje”. Személyesen két évvel később a Drvar (szintén Bosznia) elleni német légi deszant idején ismerkedtek meg, Jovanka akkor már az ottani partizánhadosztály kórházparancsnoka volt. Nem mélyült el a kapcsolatuk, mert a nőcsábász hírében álló partizánparancsnok érdeklődését akkortájt más elvtársnők kötötték le.

Erre később, 1947-ben került sor, és ekkor következett be Jovanka életében az első kulcsfontosságú fejlemény, amelynek mozgatórugója máig is csak találgatások tárgya.

Az egyik verzió szerint Aleksandar Ranković (1966-ig volt teljhatalma, akkor Tito hatalomféltésből menesztette), az ország szerb nemzetiségű belügyminisztere a szó szoros értelmében castingot szervezett olyan megbízható elvtárslányok számára, akik majd Josip Broz kabinetjében szolgálnak. Ranković ötven közül ötöt kiválasztott, bemutatta őket Titónak, aki azonnal Jovankára mutatott. A történet eme változatához tartozik, hogy Jovanka útját az a Đoko Jovanić, szintén szerb nemzetiségű tábornok is egyengette, aki akkor a mindenható KOS (katonai kémelhárítás) vezetője volt, és akit később (a hetvenes évek közepén) azzal vádoltak, hogy összeesküvést tervezett Jovankával Tito megbuktatására.

A másik verzió szerint Ivan Krajaćič, az NKVD belgrádi embere (Sztálin csak egy évvel később átkozta ki Titót) Budisavljević elvtársnőt valósággal betuszkolta a jugoszláv vezető közvetlen környezetébe.

Ennek a verziónak a következménye az az állítás, hogy Jovanka orosz kém volt. Ehhez ő maga is fűzött kommentárt később, amikor teljes elszigeteltségben és nyomorban élt: „Úgy tudom, az oroszok mindig gondoskodtak a kémjeikről. Ha orosz kém lennék, ők biztosan nem engednék, hogy így éljek.”

Bármi legyen is az igazság, Jovanka és Josip 1952-ben a legnagyobb titokban esküdött örök hűséget egymásnak.

A menyasszonynak ez volt az első házassága, a vőlegénynek a negyedik (az első orosz, a második osztrák, a harmadik szlovén elvtársnő volt).

Nem kis büszkeséggel nyugtázták a beavatott jugoszlávok annak idején, hogy még a brit titkosszolgálat sem tudott a frigyről, és az csak akkor vált nyilvánossá, amikor egy évvel később Jovanka már Tito jobbján fogadta Anthony Edent, az Egyesült Királyság külügyminiszterét.

Ezt követően majd negyedszázadig (1953–77) Jovanka Broz a szocialista Jugoszlávia egyik jelképe volt. Nenad Radić történész szerint Jovanka komoly tényezője volt a Tito-kultusznak, amelyet egy egész csapat tudatosan épített évtizedeken át. Ez azokat a feltevéseket támasztja alá, hogy Jovanka és Josip kapcsolata nem kizárólag spontán alakult ki, külső erők is közrejátszottak.

Hat hónappal az esküvő előtt Budisavljević elvtársnőt Rómába küldték a számos jugoszláv diplomatát adó Velebit családhoz, ahol etikettből és öltözködésből kap gyorstanfolyamot. Egy teljesen megváltozott ara tér haza: a szürkeséget erényként viselő volt partizánlányt egyszeriben Hollywood varázsa lengi körül. Radić szerint Josip Broz nagy hódolója volt az amerikai filmálomnak. Mindenesetre Jovankából a nyugati értelemben vett First Ladyt faragtak, teljes egészében átvéve az amerikai ikonográfiát.

Milovan Đilasnak, Tito egyik legközelebbi munkatársának, majd kiátkozása után a kommunista világ egyik legismertebb disszidensének nem volt jó véleménye Jovankáról. Karrieristának írta le, aki uralkodni kíván férje felett. Szerinte akkortájt a Broznéról szóló viccekért akár börtönbe is lehetett jutni. A sok önjelölt krónikás közül egy, a Marsall egykori magánorvosa, Aleksandar Matunović pedig azt állította: „A hetvenes évek közepére Tito számára is világossá vált, hogy Jovanka hatalommániás lett. Az asszony magas állami funkciókat követelt férjétől, és azt tervezte, hogy Jugoszlávia örökös elnökének halála után ő örökli a hatalmat.”

Mindenesetre – mindeddig ismeretlen okokból – Josip Broz 1974-ben úgy határozott, hogy egy pártbizottság létesüljön, amely kivizsgálja „Jovanka elvtársnő esetét”. Egészen 1988-ig (Tito 1980-ban halt meg!) a legfelsőbb pártfórumok ötvenkilenc esetben tárgyaltak a Broz családról és különösen Jovankáról. A házaspár nyilvánosan 1977-ben jelent meg utoljára együtt, de már két évvel azelőtt Tito elköltözött a közös villából, és a diplomáciai protokollesemények színhelyéül szolgáló Beli dvorban helyezkedett el.

Josip Broz ennek ellenére nem akart elválni feleségétől, de együtt élni sem vele. Jovanka eltűnt a nyilvánosság elől, már csak Tito temetésén bukkant fel újra. És utána is folytatódott a kálváriája.

Nem sokkal férjének temetése után kilakoltatták, és egy külföldi vendégek számára fenntartott villába költöztették, ahol haláláig élt. Az épület az évek során tönkrement és beázott, mivel azonban Jovanka nem kapott semmilyen nyugdíjat, nem tudta a károkat kijavíttatni, pénz hiányában télen fűtés nélkül élt. A szerb kormánytól csak 2009-ben kapott új személyi okmányokat.

Amikor két hónappal ezelőtt kórházba került az idős asszony, a szerbiai bulvársajtó és egyes orvosok elképesztő dolgokat műveltek vele. A kezelőorvosa például nyíltan beszélt nemcsak a betegségeiről, hanem testének fizikai állapotáról is.

Jovanka utolsó kívánságát, hogy temessék volt férje mellé, a szerb kormány teljesítette. Az asszonyt a Virágházban – a volt elnöki rezidencia kertjében épített mauzóleumban –, a Tito sírja melletti teremben temették el. A gyászolók, szintén a kívánságára, a Bella ciao című közismert olasz antifasiszta partizándalt hallgatták végig.

Tito özvegye magával vitte a sírba a nagy titkot: összeesküvő, hatalomszomjas nő volt-e, vagy a Josip Broz hatalmának örökléséért folytatott kíméletlen harc áldozata?

Tekintettel a Tito halála után hatalomra jutott második vonalbeli pártvezetők teljesítményére és gátlástalanságára (az ország széthullására a széthúzásuk miatt), az utóbbi verzió tűnik hihetőbbnek. Ezt támasztja alá az a tény, hogy Tito környezetében döntő szavuk a hetvenes évek második felében a horvát és szlovén kommunistáknak volt, akiknek nem állt érdekükben egy szerb nemzetiségű ikon Jugó-mosolyának éltetése.