Jaltai dilemmák
Hetven éve, hogy a cárok egykori nyári palotájában, a Livádiában, a Krím-félszigeten összeült Roosevelt és Churchill Sztálinnal. A jaltai értekezlet néven elhíresült (hírhedtté vált) tanácskozáson Európa, a világ sorsáról is döntöttek. Igen hosszú távra – s nem a mi térségünk, nem a magyarok javára.
A konferencia kezdetekor, február első hetében a szovjet csapatok már elfoglalták egész Kelet-Európát, és Zsukov marsall hatvan kilométerre állt Berlintől. Ugyanakkor az amerikaiak nagy véráldozataik ellenére sem tudták még legyőzni a japán hadsereget. Támogatást szerettek volna az Európában hamarosan felszabaduló Vörös Hadseregtől – s az is céljuk volt, hogy bevonják Sztálin országát a tervezett világrendbe, amelyben új szervezet, az ENSZ őrködik majd békén és biztonságon. Míg Roosevelt már Jalta előtt is tudta: illúzió volna azt hinni, hogy a háborús szövetséges majd beilleszkedik a demokráciák világába, az oly tapasztalt Churchill még remélt. „Szegény Neville (Chamberlain) azt hitte, bízhat Hitlerben. Tévedett. Ám azt hiszem, én nem tévedek Sztálint illetően” – jelentette ki Jaltáról hazatérve.
Lehet, hogy a dörzsölt politikus tudatosan állított valótlant, de bizalomra a szovjet diktátor iránt nem lehetett oka – különösen azután, hogy Sztálin a konferencián szinte mindent elért, amit akart. Elsősorban azzal, hogy a rendkívül általánosan megfogalmazott döntések lehetővé tették többfajta, leginkább önkényes értelmezésüket. Különösen abban, ami bennünket érintett: a felszabadított országok tekintetében a hármak kinyilvánították, hogy „támogatják szabad választásokon alapuló kormányok felállítását, a lehető legrövidebb időn belül”.
A feljegyzések szerint Churchill az európai rendezés vitájában előállt a maga tervével (amelyről egyébként korábban Habsburg Ottó győzködte hosszan – és eredménytelenül – Rooseveltet): bontsák északi, nyugati és déli részre a német birodalmat – a déli pedig álljon Badenből, Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból. A brit kormány – úgymond – „Jóska bácsi” támogatását is bírta az ügyhöz, de Sztálin Jaltán már nem akart hallani a Duna-menti Államszövetségről. Volt azután elképzelése Rooseveltnek is az oly veszélyes nagynémet birodalom szétdarabolására: ő öt kisebb államra bontotta volna, mellettük Kelet-Poroszország (amelyen utóbb a lengyelek és a szovjetek osztoztak) és Felső-Szilézia (amely a lengyeleké lett) nemzetközi övezet lett volna. Sztálinnak ez sem tetszett, ugyanakkor a szabad választások viszonzásául igényelte – és megkapta –, hogy a jövendő kelet-európai kormányok „baráti kapcsolatokat” ápoljanak az őket felszabadító hatalommal. A következmények ismeretesek.
A lengyel dilemmát (működött Londonban az antikommunista emigrációs kormány, Lublinban a szovjetek által felállított másik) úgy gondolták megoldani, hogy az utóbbit kiegészítik a polgári oldal londoni és hazai részvevőivel – amiről azok persze hallani sem akartak. Jaltán az is eldőlt, hogy a szovjetek megtartják az 1939-es Hitler–Sztálin-paktum után elfoglalt lengyel területeket, s cserébe Németországból kapnak (még meg nem határozott) „jelentős területeket”. A britekkel harcoló negyedmilliós Anders-hadsereg harmadát az 1939–1942 között szovjet lágerekben raboskodó, majd onnan szabadult kelet-lengyelek tették ki, akik már készültek haza. A hírre, hogy országrészük a szovjeteké marad, nem kevesen öngyilkosok lettek.
Jaltán dőlt el, hogy megszállási övezetekre osztják Németországot, és kap övezetet (a brit és az amerikai zónák terhére) Franciaország is. Elvileg 22 milliárd dollárban szabták meg a németek jóvátételi kötelezettségét azzal, hogy a pénzek-javak fele a Szovjetuniót illeti. Döntöttek az ország lefegyverzéséről, „nácitlanításáról”, a fő háborús bűnösök felelősségre vonásáról.
Az amerikaiak és a britek gyakorlatilag cserbenhagyták nemcsak a Hitlerrel szövetkezett kelet-európai országokat, hanem még a legtöbbet szenvedett és a szövetségesekkel harcolt lengyeleket is. Az illúziók persze már a ’44-es moszkvai konferencián eloszlottak, amikor a demokráciák beleegyeztek a befolyási övezetek létesítésébe – Jalta csak megerősítette az alkut. James Byrnes, az amerikai delegáció tagja, a későbbi külügyminiszter megfogalmazása szerint: „Jaltán nem az volt a kérdés, hogy mit engedünk meg az oroszoknak, hanem az, hogy mire tudjuk rábírni őket...”
Egy s másra persze sikerült. Sztálin kötelezte magát, hogy legkésőbb két-három hónappal az európai háború befejezte után belép a Japán elleni hadműveletekbe. Ezt augusztusban meg is tette, bár akkorra az amerikai atombombák már döntöttek. Moszkva viszonzásul megkapta csatlósát, (Külső-)Mongóliát, befolyást Észak-Koreára, több jelentős távol-keleti területet, nemkülönben a máig birtokolt japán Kurili-szigeteket. Tragikus következményekkel járt a megállapodás arról, hogy a nyugatiak övezeteikből visszaadnak Moszkvának mindenkit, aki 1939 szeptembere után szovjet állampolgár volt – köztük az antikommunista emigránsokat is. Sztálinék még az elhurcolt kényszermunkásokat, a hadifoglyokat is árulónak tekintették, és sokukat lágerbe küldték, míg a németekkel együttműködőket, például a britek által kiadott kozákokat részben már helyben, Ausztriában lemészárolták. Egyébként visszaadták Tito Jugoszláviájának is az ország Nyugatra került polgárait.
Rooseveltnek igen fontos volt megnyernie Sztálint az ENSZ tervének. Szövetségese először mind a tizenhat szovjet tagköztársaságnak képviseletet akart – ezt sikerült leszorítani Ukrajnára és Belorussziára, a Biztonsági Tanács állandó tagjainak vétójogát viszont elfogadták.
A brit parlamentben Churchillt két héttel Jalta után már hevesen bírálták, kárhoztatva a szovjeteknek tett engedményeket, különösen a lengyel kérdésben. Az alsóház végül bizalmat szavazott a kormányfőnek – aki azután hamarosan elveszítette a választást. Lengyelországban csak 1947 januárjában választottak – a kommunisták vezette Demokratikus Blokk nyolcvan százalékot kapott.
Roosevelt Jaltából hazatérve biztosította a kongresszust: „Azzal a szilárd meggyőződéssel térek haza a Krímről, hogy elindultunk a világbékéhez vezető úton.” Három héttel később moszkvai nagykövete, Averell Harriman azt táviratozta elnökének: „Világosan fel kell ismernünk, hogy a szovjetek célja a totalitarizmus, véget vetve a személyes szabadságjogoknak, a demokráciának.” S két napra rá Roosevelt kijelentette: „Averellnek igaza van...”
Egy újabb amerikai publikáció szerint a Jalta után három hónappal elhunyt Roosevelt fizikailag nem volt olyan állapotban, hogy érdemben felismerje a helyzetet, és fellépjen Sztálinnal szemben a sorsdöntő találkozón. Lomazov és Fettman könyvében arról ír, hogy az elnök már 1940-től súlyosbodó bőrrákban szenvedett, s Jalta idején már agyi áttétei is voltak, így nem csak fizikai, szellemi képességei is korlátozottak voltak. Az igazságot tán soha nem tudjuk meg – orvosi leletei ugyanis eltűntek. Ő mindenesetre így fogalmazott Jalta után: „Nem mondhatom, hogy jó volt. Azt mondom: ez volt a legjobb, amit elérhettem.” Ezt azóta is sokan vitatják, alkalmasint joggal.
