Ivanisvili álma

Grúz Álom. Ezen a néven – kikölcsönözve rappelő fia, Bera egyik népszerű számának címét – alapított pártot „a világ leggazdagabb grúzja”, s e párt vezetésével hozott össze egy hatpárti ellenzéki koalíciót, amely megverte Miheil Szaakasvili elnök verhetetlennek hitt és mondott (kormány)pártját, a Nemzeti Mozgalmat. Dacára annak, hogy e párt mellett a választási kampány hajrájában olyan nemzetközi tekintélyek is kampányoltak, mint Orbán Viktor.

(„Magyarország veletek van, a magyar emberek veletek vannak!” – harsogta Kutaiszi város stadionjában Szaakasvili hívei előtt Orbán, négy nappal az október 1-jei választások előtt. Nem állhatta meg, hogy ugyanazzal a lélegzettel egy esetleges ellenzéki győzelmet „visszafordulásnak” minősítsen, és egybevesse az MSZP/SZDSZ 2002-es választási sikerével, illetve saját pártjának vereségével... Ennél is bizarrabb, hogy a magyar miniszterelnök álláspontja szerint az azeri „baltás gyilkos” kiadásával mi, úgymond, kivontuk magunkat két kaukázusi köztársaság – Örményország és Azerbajdzsán – konfliktusából, miközben ő kisvártatva fejest ugrott a harmadik köztársaság, Grúzia belpolitikai csatározásaiba. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: csak épp a medencében nem volt víz.)

Ha valószerűtlen is, de Ivanisvili pártja és a hasonnevű koalíció mindösszesen fél éve létezik. Vélhetően az alapítónak az Oroszországban összegyűjtött hatalmas vagyonából „építkezett” (kapott is érte 90 millió dollárnak megfelelő büntetést a pártfinanszírozásra vonatkozó előírások megsértése miatt... hm), de a világ összes pénze nem lett volna elég Szaakasvili megveréséhez, ha Ivanisvili rá nem érez az elnökkel szembeni elégedetlenség elburjánzására.

Amely elégedetlenség abból az érzületből táplálkozott, hogy a Nemzeti Mozgalom emberei egyre inkább önnön természetes állapotuknak tekintik a mások fölötti uralkodást, és árulásnak minősítenek mindenfajta rendszerkritikát, ennek megfelelően kezelik az ellenzéki sajtót, s „mozgatják” a jogalkalmazókat, a rendőrséget, az ügyészséget, a büntetés-végrehajtást. Az ilyesmi kimeríti a bumerángeffektus fogalmát.

Ha Ivanisvilit nem próbálják megfosztani grúz állampolgárságától, ha nem mérnek ki rá gigantikus pénzbüntetést, akkor a grúz polgárok talán nem is veszik őt komolyan. Így azonban azt mondták: nocsak! Ez az ember, úgy látszik, valóban ellenfele a diktátornak. „Szavazzunk rá!” Ami pedig a munkanélküliséget és a nyomasztó vidéki szegénységet illeti: minden maradt a régiben.

A mai grúziai valóságból mindenünnen visszaköszönnek olyan problémák, amelyek – a fentieken túl – Magyarországot is foglalkoztatják. Illő azzal kezdeni, hogy pártja vereségének dacára Szaakasvili elnök még egy évre be van „betonozva” – de nem sarkalatos törvényekkel, hanem magával a rendszerrel, ugyanis a végrehajtó hatalom jelentős része a 2013-as elnökválasztásig (azon Szaakasvili már nem indulhat) az államfő kezében van.

Ivanisvili ugyan már győzelmének másnapján felszólította elnökét, hogy mondjon le – de ettől a követelésétől, nem utolsósorban a legjobb barát, a jogérzékeny Egyesült Államok rosszallása miatt órák múltán elállt. Amiképp attól a kampányszlogenjétől is, hogy a Szaakasvilirezsim embereinek majd bíróság előtt kell felelniük „bűneikért”. (Már csak azért sem kell majd, mert a főkolomposok a választási vereség után távoztak az országból. Állítólag.) Ivanisvilinek pár hónapig együtt kell élnie, sőt működnie egy tőle politikailag idegen elnökkel.

Minthogy – sok várakozással ellentétben – Szaakasvili nem tett erőszakos kísérletet a választási eredmény megváltoztatására, hanem elegánsan elismerte pártjának vereségét, Ivanisvili meg gyorsan lecsöndesedett, van esély a demokratikus együttműködésre.

De ettől még nyitva marad két, módfelett érzékeny kérdés. Az első: egyben marad-e az ellenzéki szerephez a legkisebb mértékben sem hozzászokott, „uralkodásra rendelt” Nemzeti Mozgalom? Mivelhogy a vezért megverték, vélhetően beindulnak erőteljes eróziós folyamatok. A második: egyben marad-e Ivanisvili mindösszesen 16 mandátumos parlamenti többséggel (83-67) rendelkező koalíciója, amelyet csakis és kizárólag a Szaakasvili-ellenesség segített világra. Abban tudniillik vannak konzervatívok, liberálisok, „nemzetmentők” és mindenféle „alternatív” figurák, akiknek a lojalitásáról csak azt nem tudni, meddig tart ki.

További nagy, sőt sorsdöntő kérdés Grúzia külpolitikai tájékozódása. Látszólag semmi probléma, hiszen az új miniszterelnök ugyanúgy hitet tett az ország euroatlanti (NATO, Európai Unió) elkötelezettsége mellett, mint Szaakasvili. Máris bejelentés történt arról, hogy első külföldi útja nem a szomszédságba, nem Európába, hanem egyenesen Washingtonba vezet – persze csak a novemberi Obama–Romney-párbaj lezárulása után.

Győzelme után négy nappal Ivanisvili már egy sor magas rangú amerikai katonával (alapjában a haditengerészet regionális vezetőivel) találkozott, és ugyanazon a hangmagasságon tett hitet a két ország katonai együttműködése mellett, mint Szaakasvili több tucatszor. Ez amerikai részről a grúz légvédelem modernizálásában való közreműködést (leselejtezett amerikai eszközök odaszállítását), grúz részről az Afganisztánban tevékenykedő békefenntartók számának megkétszerezését jelenti. (Miközben mindenki más „leépít”...) E nagy barátkozás közepette Ivanisvili Moszkvából még csak egy üdvözlő táviratot sem kapott – saját elmondása szerint legalábbis.

Mondom, mindez akár látszat is lehet. Mert igaz ugyan, hogy a Szaakasvilivel szerzett tapasztalatok nyomán az oroszok a grúzokban Amerika közönséges bábjait látják, de az Ivanisvili-vagyon Oroszországból származik, és az új miniszterelnök ma is arrafelé forgatja a pénzét. El nem képzelhető, hogy ne próbálna valami javulást kieszközölni a 2008-as, Dél-Oszétia miatt kirobbant orosz–grúz háború után jegessé dermedt viszonyokban.

Ez egyébként nemzeti érdek is, két vonalon. Egyfelől még ma is teljes importembargó sújtja azokat a grúz termékeket (zöldség, gyümölcs, virág, bor, konyak), amelyekhez az oroszok nagyon is hozzászoktak, s amelyek óriási jövedelmet generálhatnak Grúziának. Másfelől ott van a Grúziából két évtizede kiszakadt, gyakorlatilag Oroszországba betagozódott Dél-Oszétia és Abházia problémája. Lévén a grúz államterület egyötödéről szó, nem létezhet egyetlen, valamennyire is hazafias grúz politikus, aki belenyugodna ezeknek a területeknek az elvesztésébe.

Viszont! Kizártnak tekinthető, hogy a klasszikus „grúz álmot”, az ország területi épségének helyreállítását – az orosz patrónusvédelemmel szemben – katonai erővel, esetleg amerikai támogatással meg lehetne valósítani. Ilyen gondolatokkal Ivanisvili – aki Szaakasvilivel ellentétben bizonyosan nem „pszichiátriai eset”, ahogyan az orosz Nyezaviszimaja Gazeta fogalmazott – el sem játszadozhat. Egy: oszétek, abházok nem kívánkoznak vissza Grúziába. Kettő: a grúzok katonailag gyöngék. Három: az USA szemében a Szaakasvili-féle látványos infrastrukturális modernizáció, a megkövesedett szovjet struktúrák leépítése, a „piti korrupció” kikergetése, a közbiztonság helyreállítása példaadó ugyan, de Amerika legfeljebb az olajáért volna hajlandó háborúzni, márpedig a grúziai vezetékeken érkező azeri olaj a teljes amerikai importnak 0,57 százaléka, azaz semmiség.

Putyin viszont nagyon szívesen látná (ismét) a grúzokat a Független Államok Közösségében s kivált az ő orosz vezérlésű „eurázsiai gazdasági térségében” (ellenuniójában). Kérdés: mit adna érte? Mit adna azért, ha Grúzia lemond az euroatlantizmusról – ha már egyszer Dél-Oszétiát és Abháziát nem adhatja? A szankciók feloldását, azt biztosan.