Ítéletnap előtt

A múlt hét végén a rezsim szempontjából kárhozatos fordulat állott be. A harcok átterjedtek az ország leggazdagabb városára, Aleppóra is, amelynek békéjéről a szunnita többség – tehát nem az Aszad-klán által vezetett alavita (síita) kisebbség – felső rétegének az elnökkel kötött hallgatólagos megállapodása gondoskodott. Nem arról van szó, hogy az aleppói vállalkozók, kereskedők föllázadtak volna az elnök ellen, hanem arról, hogy az FSA behatolt ebbe a városba is, és körzeteket foglalt el. Csakúgy, mint Damaszkuszban, a fővárosban, ahol ugyancsak harcok folynak, általában olyan minta szerint, hogy a lázadók – akiket a hivatalos propaganda rendületlenül „terroristáknak” nevez – odacsapnak, majd elrejtőznek. Ezzel a partizántaktikával szemben a hadsereg csak úgy tud föllépni, hogy kínjában lényegében polgári célpontok ellen küldi tankjait és harci helikoptereit. Nem napról napra, inkább óráról órára érkeznek híradások arról, hogy a katonák háztömböket, majd egész kerületeket „tisztítanak” meg, miközben újabb háztömbök és újabb kerületek kerülnek időlegesen az FSA ellenőrzése alá.

Ebben a huszonhárom milliós országban az otthonukat vesztett, a nagyvárosokba vagy a határon túlra menekült emberek számát immár másfél millióra becsülik, és közhelyszámba megy, hogy az országlakóknak elegük van az egészből. Békét és nyugalmat akarnak, illetve akarnának, ami forgatókönyvszerűen úgy valósulhatna meg, hogy Aszad távozik, nemzeti egységkormány alakul, amely gondoskodik többség és kisebbség jogainak szavatolásáról, a társadalom békéjéről. Minthogy azonban Aszad hallani sem akar békéről, tűzszünetről, távozásról, az FSA pedig vele nem hajlandó tárgyalni semmiféle kibontakozásról, az imént említett forgatókönyv közönséges felhőkakukkvár.

Kérdés: mire szánta, szánja el magát az elnök az Egyesült Államok és az Európai Unió szankciópolitikája, átfogó nyomása mellett? Kérdés: meddig akadályozza Oroszország és Kína az ENSZ-ben, hogy Szíriát a nemzetek egész közössége gazdasági-pénzügyi büntetésekkel sújtsa? Minthogy olyan beavatkozás, mint amilyen Líbiában volt, ahol is a brit és a francia légierő – ENSZ-felhatalmazással – valósággal szétzúzta Kadhafi hadseregét, és megtisztította az utat a felkelők előtt, nincsen napirenden, Aszadnak az orosz és a kínai támogatás enyhet ad. Időt nyer legalábbis.

Hacsak a „törzsek” végképp el nem fordulnak tőle. Szíria, miként Líbia is, törzsi vagy inkább vallási-kisebbségi szerkezetű. A lakosság egynegyedét az alaviták, a keresztények és a drúzok teszik ki. Az Aszad-féle alaviták, a hatalom koncentrálói és bitorlói „tegnapig” számíthattak arra, hogy egyeduralmuk nagyobb biztonságot nyújt a kisebbségeknek, mint amilyet bármilyen utódrendszer biztosítani tud. Ám a drúzok, akik Libanon, de még Izrael életében is jelentős szerepet visznek, átálltak a felkelők oldalára. A keresztények, noha rettegnek attól, hogy bármely poszt-aszadista rezsim az iszlám egyeduralmát valósítja majd meg, „curikkolnak”. Őket is jobbára elfogja a szíriaiak általános érzülete, hogy Aszad nélkül könnyebb volna.

Arról, hogy a rezsim belső köreiben is terjed az árulás és a szabotázs, a július 18-i, akár példátlannak is mondható damaszkuszi merénylet tett tanúságot. A bosszú nem maradt el, az alavita milicisták szunnita falvak lakóin élték ki a revánsvágyukat. De – úgy hírlik – nem minden „elgondolás” nélkül. Tudniillik több jel arra vall, hogy az alavita düh pontosan olyan szunnita településekre csapott le, amelyek az egy tömbben élő szekta határvonalán fekszenek, és útjában lehetnek egy olyan – Homsz városától az ország belseje felé terjeszkedő – Aszad utáni „alavita köztársaság” létrejöttének, amilyenre az első világháború után, a Libanont, Szíriát felölelő francia mandátumidőszakban (amikor a briteké lett Palesztina) egyszer már volt példa.

Tegyük föl akkor most, hogy Aszad előbb-utóbb megy. Beláthatatlan, mi következik utána. Van egy rossz történelmi példánk: Irak a Szaddám Huszein megdöntése utáni időszakban. Elharapozótt, láncolatba szerveződött mindenfajta szektás önkény, gyilkosság, terror. Az előjogaikat védelmező kisebbségi szunniták irtották az addig elnyomott többségi síitákat, és fordítva. Kizárt, hogy olyan politikai viszonyok közepette, mint amilyen Szíria párducbőr térképén található, az iraki példa ne találna követésre. Pláne, hogy a Törökországgal, Irakkal, Jordániával, Izraellel, Libanonnal határos, stratégiai fekvésű ország „birtoklásáért” egy időben versenyez a térség feltörekvő nagyhatalma, a lázadókat titokban felfegyverző Törökország, továbbá az eddigi szír–iráni–libanoni láncolatban elhelyezkedő síita Irán, valamint a lázadókat ugyancsak pénzzel és fegyverrel támogató két öbölbéli arab hatalom: Katar és Szaúd-Arábia (mindketten szunniták).

Lábjegyzet a történethez a lázadókkal papíron rokonszenvező Izrael nyilvános – Netanjah- miniszterelnök által is hangoztatott – félelme. Amely annak szól, hogy Aszad fegyverei, közöttük a vegyiek is, a rezsim összeomlása esetén az Irán által támogatott libanoni Hezbollah, a talán legerősebb síita (terror)szervezet kezébe kerülhetnek, s alkalomadtán bevethetőek lesznek Izrael ellen. „Lépni fogunk”, fenyegetőznek az izraeliek, de nem mondják, miként. Nem is mondhatják, mert egyelőre hipotézisekkel dolgoznak, és legnagyobb fájdalmukra Obama amerikai elnöknek – újraválasztási kampányának csúcspontjához közeledve – a legkisebb gondja is nagyobb, mint hogy mi történik Szíriában, és a hírek szerint emberei inkább óvják attól, semmint bátorítják izraeli barátaikat arra, hogy november előtt háborúzzanak. Akár Iránnal, akár Libanonnal.