Ilyen meg olyan karácsonyok

Ebből az időből vagy erről a témáról csak egy maradandó emlékem van: az édesanyám pisztrángja. Akkor már csak ő meg a nővére éltek (a nővér férje, keresztapám, valójában nevelőapám, hiszen apa nélkül nőttem fel, nem élt), őnáluk vendégeskedtünk 25-én. A pisztráng finoman szólva se számított napi eledelnek, inkább különlegességnek; anyámnak, noha hajdanán a Paksi halászcsárda „gazdasszonya” volt, nagy gyakorlata nem lehetett e halfajta elkészítésében. Sőt semmilyen. Nem is vacakolt vele sokat, kisütötte, oszt jó napot. Lehet, hogy a tűzhely mondott csődöt, de inkább ő. Túlsütötte. A nővére (keresztanyám, Cia), akinek soha csúnya szó el nem hagyta a száját, tapasztalván a kommentár nélküli némaságot maga körül, ekkor elragadtatta magát. Ezt hallottuk tőle: „Na Gitta, ezt jól elbasztad!” A (hal)kés megállt a levegőben. Mit tehettünk volna? Röhögésben törtünk ki. Anyám lehajtotta a fejét, és csak ennyit mondott: „Cia, igazad van.” Most ugyebár azzal kéne folytatódnia a történetnek, hogy a pisztrángot kidobtuk, de nem dobtuk ki, mert nem volt más, megettük úgy, ahogy volt, kicsit feketére, kicsit keserűre sütötten. Még szerencse, hogy volt hozzá egy halom krumplisaláta, utána meg bejgli, és a kisfiam még a hallal is jóllakott. Lehet, azt hitte, hogy az úgy jó.

Nos, a pisztráng okozta meglepetés kitartott egy darabig, talán egy évtizedig is, mivel ez a „na ezt jól...” szállóigévé vált a családban, szegény keresztanyámnak az orra alá is dörgöltük sokszor, hogy nem kellett volna annyira elragadtatnia magát. Anyámnak pedig, ha valamit elsózott, kéjjel ismételtük a nővére nevezetes mondatát.

Mesélhetnék még olyasmikről is, hogy a Rákosi-korszakban soha nem volt igazi karácsonyfánk, viszont volt egy jó partvisunk, amelyre keresztapám – aki ezermester volt, soha nem baszott el semmit – ügyesen földrótozta a Frankel Leó utcában vett fenyőágacskákat, és íme, lett fa, amelyet szinte nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől. Ennyire futotta azoknak, akiknek nem volt pénzük valódi fára, legföljebb egy pontyra, amely napokig úszkált a fürdőkádban, de sok bajt nem okozott, mert amúgy is csak egyszer gyújtották be a szüleim (és a nagyszüleim) hetente a kályhát, egyszer volt meleg víz, amelyben aztán felváltva megfürdött az egész család. Én ilyennek találtam akkor a világ természetes rendjét.

Ugrunk előre időben. Az én életem „nagy karácsonya” 1989-ben, 45 éves koromban köszöntött be, amikor már a tévéhíradó és A Hét főszerkesztőjeként, obsitos londoni tudósítóként volt szép lakásom, autóm, kiemelt fizetésem, és még egy kicsinyke gondom se a fával vagy azzal, hogy kit mivel lássunk vendégül. Anyám már 78. évét készült betölteni, a pisztráng lekerült az étlapról. Lazának, szépnek, gazdagnak ígérkezett az a karácsony, és Ceau?escu tehetett róla, hogy egészen másként alakult, mint elképzeltem.

A Híradónál a karácsonyok általában unalmasan teltek. Ügyelet, riasztás csak akkor, ha valami rendkívüli történik. A vezérkar, enmagamat is ideértve, nyugodtan szabadságolhatta magát. De ekkor történt valami váratlan, igaz, nem szentestén, még csak nem is előtte. December 22-ét írtuk, és délelőtt Bukarestben kitört a forradalom. Déltájban Ceauescu és kísérete helikopteren menekült el a pártközpont tetejéről, az állami tévébe pedig befészkelte magát a forradalom önjelölt vezérkara. Hajdani, kitaszított káderek és egy csomó ismeretlen arc. A Nemzeti Megmentés Tanácsa, ha jól emlékszem. Ebből az a hatalmas előny származott, hogy a köztévé mindent megmutathatott, ami Bukarestben és a főhadiszállásnak berendezett stúdióban zajlott, itt minálunk meg nem volt technikai probléma az adás átvételével. Ücsörögtem az irodámban, amikor lekéretett magához Vajda György alelnök (a főnök, Bereczky Gyula már lemondott), és azzal az eredeti ötlettel állt elő, hogy közvetítsük mi is élő egyenesben a romániai forradalmat, végtére is ha van szívügyünk, ez az. „És vezesd az adást te” – mondta Vajda. Nyomban ráálltam, csak kértem egy fél órát, amíg hazamegyek, zakót és nyakkendőt veszek (mindig farmert és pólót viseltem), s mire visszajövök, legyenek tolmácsok. Úgy is történt. Két, hajdan erdélyi illetőségű kiválóság, Vári Attila költő és író, valamint Nemlaha György (egyébként szórakoztató műsorok szerkesztője, veterán tévés) ült be a képernyő elé, és fordította a román tévé szövegét. Nekem meg a kollégáim megállás nélkül hozták a hírügynökségi telexeket, amelyek érthetővé és értelmezhetővé tették a látottakat-hallottakat. Én meg „dumáltam, dumáltam”. Borzasztóan élveztem az élő műsort, bár ilyenben semmi gyakorlatom nem volt. Akkor jöttem rá, hogy se kamera-, se mikrofonlázam nincsen, minél kevésbé betanult a szöveg, annál simábban jön belőlem.

Az ugyan egy percre sem volt vidító, hogy mindehhez megkaptuk az ún. kicsi, büdös és légkondimentes bemondóstúdiót – csorgott rólam az izzadság –, de az események áradata (utcai harcok, szekus támadások, átállt katonaság) annyira magával ragadó volt, hogy senkinek nem volt kedve fölállni. Egymást váltották a stúdióban aztán a szakértők – itt ismertük meg Keleti György későbbi védelmi minisztert, akkor még honvédségi szóvivőt, aki „mindent tudott” – de volt olyan közöttük, aki „tőrbe csalt” engem, mert Petre Romant, az új miniszterelnököt „eladta” nekem mint tudós kollégáját, holott ebből a névegyezésen kívül semmi se volt igaz. De csak ha ekkor lőttem volna mellé! 22. és 27. között – kis szünettel, amikor Elek Jancsi és Sándor Pista, két helyettesem is beszállt a moderálásba – szinte éjjelemet-nappalomat abban a stúdióban töltöttem, és volt szerencsém a Ceauescu házaspár kivégzését „élőben” kommentálni. A fáradtság mondatta velem vagy mifene, nem tudom, de a diktátort és nejét (akikre a kivégzőosztag annyi golyót lőtt ki, amennyi egy szakasznyi ellenségre is elég lett volna) „áldozatoknak” mondtam, amire elkezdtek ömleni a telefonok: „hogyan merészeltem ezeket a gyilkosokat” ekképp nevezni? Karácsony lévén, stílszerűen egy hajdani apácától kaptam feloldozást. Ő is betelefonált, és azt mondta: „Az Úr színe előtt minden kivégzett áldozat.”

Abban az öt napban egész Magyarország a „mi műsorunkon” csüngött. Milliós nézettségeket értünk el. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy azon a karácsonyon én voltam az ország legnépszerűbb televíziósa. Csak a Pozsgay Imre irányította kuratórium (egy új, többpárti ellenőrző szervezet, amely Pálfy G. Istvánt pátyolgatta) kicsit későn tette az ajándékot a fám alá. Vártak, amíg hazajövök egy külföldi telelésből (ami inkább egy boldog nyaralás volt) – ez január első hetének végén történt, és kirúgtak. Január 9-én már nem én voltam sem a Híradó, sem A Hét főszerkesztője. Karácsonyra így jött új év. Tudtam, hogy fenekednek rám (Chrudinák volt a vezérürü), de azt gondoltam, a romániai produkció után érinthetetlen vagyok. Súlyosan tévedtem. Csak szegény anyám nem, aki azt mondta: kisfiam, soha nem lehet tudni, mi mire jó. És valóban. Ennek utána lettem „valódi” újságíró, a Népszabadságnak és ennek a lapnak szinte azóta is egyfolytában publicistája. Ha nem élnének még emberek, akik még ma is emlékeztetnek a „fantasztikus” romániai közvetítésekre, talán el is felejtem azt a karácsonyt.