Hruscsov bukása

1964 októberében magyar párt- és állami küldöttség járt Lengyelországban. Tizenötödikén délben a delegáció tagjai a lengyel vezetőkkel együtt éppen nagygyűlésen vettek részt Nowa Hutában, amikor Władysław Gomułkát egyenesen az emelvényről hívták a telefonhoz, azzal, hogy Leonyid Brezsnyev sürgősen beszélni akar vele. A lengyel párt első embere tíz perc múlva sápadtan tért vissza, és közölte a mellette álló Kádár Jánossal, hogy most őt kéreti a lehallgatásbiztos vonalhoz a szovjet vezető. Brezsnyev mindkettőjükkel azt tudatta, hogy a központi bizottság Hruscsovot valamennyi tisztsége alól felmentette.

Két nappal korábban a Fekete-tenger-parti Picundán üdülő Hruscsov, engedve a központi bizottság megismételt felszólításának, visszatért Moszkvába. Amikor a repülőtéren a kormányőrségnek nem a korábban mellé rendelt testőrei fogadták, azonnal tudta, miről van szó. Néhány órával később, a párt vezető testületének ülésén helyettese, Leonyid Brezsnyev, a fő ideológusnak számító Mihail Szuszlov és többen mások az addig érinthetetlen első titkárnak fejére olvasták bűneit: szubjektivizmusát, egyszemélyi vezetési stílusát, a népgazdaság állapotának romlását, a külpolitika terén elkövetett súlyos hibáit. Hruscsov eleinte próbált védekezni, majd látva, hogy a háta mögött már mindent véglegesen eldöntöttek, bedobta a törülközőt.

A Szovjetunió történetében ez volt a harmadik eltervezett puccs. Az első államcsínnyel (vagy még inkább: pártcsínnyel) 1953 júniusában, három hónappal Sztálin halála után az állambiztonság teljhatalmú ura, a véres kezű Lavrentyij Berija próbálkozott. Megelőzték, elítélték és kivégezték. 1957-ben Sztálin egykori helyettesei – Vjacseszlav Molotov és Georgij Malenkov – akarták leváltani a sztálintalanítást végrehajtó Hruscsovot. A központi bizottság azonban nem állt melléjük, a puccsistákat leváltották és nevetségesen alacsony tisztségekbe helyezték őket. 1964-re azonban olyan helyzet alakult ki, amikor a szovjethatalom mindhárom oszlopa – a pártappatátus, a KGB és a hadsereg – már egyaránt torkig volt az ország első számú vezetőjével.

A pártapparátus konzervatív része a XX. és a XXII. pártkongresszuson elmondott, Sztálint és a sztálinizmust elítélő beszédeiért haragudott Hruscsovra, az egésze pedig kifejezetten gyűlölte őt a helyi pártbizottságok szétzilálásáért, azokat ipari és mezőgazdasági részlegekre szétbontó döntéséért, a hivatásos pártmunkások ide-oda dobálásért, végső soron egzisztenciális elbizonytalanításukért. A KGB-sek hatalmuk, privilégiumaik megnyirbálását, a Gulág részleges felszámolását nem tudták megbocsátani az első titkárnak. A fegyveres erők vezetőit, sőt az egész tisztikart pedig erősen nyugtalanította a hadsereg létszámának jelentős csökkentése, aminek következtében százezrek veszítették el biztos pozíciójukat.

Mindehhez hozzájárult még egy – ha nem is döntő, de nem elhanyagolható – tényező: a nép is torkig volt Hruscsovval. Az emberek röhögtek azon, hogy a „Kukuruznyik” (szó szerint: kukoricás, de jelent ócska kis repülőgépet is) hol a tengeri négyzetes vetése elterjesztésének szenteli minden energiáját, hol feleségestől (ezt kivált nem tudták megbocsátani neki) szerteszéjjel utazgat a világban. Az értelmiségiek gúnyosan utánozták „tudhassuk” szintű nyelvtani hibáit, és felháborodtak azon, hogy a félanalfabéta miniszterelnök még a képzőművészeti stílusok kérdéseibe is beleszól. Eközben romlott a közellátás, és – ami később Gorbacsov bukásához is hozzájárult – felemelték a vodka árát. A korabeli gúnyvers szerint: „Huszonhét rubel a vodka, / Vaj nincsen már a boltokba’, / Drága Iljics, ébredj fel! / Ezt a kurvát intézd el!” Amikor pedig Novocserkasszkban életkörülményeik romlása ellen tiltakozva a munkások az utcára vonultak, Hruscsov közéjük lövetett. Erről ugyan a szovjet média mélyen hallgatott, de a nyugati rádiókból a közvélemény értesült róla.

Ilyen körülmények között kezdődtek óvatos, puhatolódzó, szigorúan négyszemközti beszélgetések a párt kulcsfigurái – Brezsnyev, Szuszlov, továbbá Nyikolaj Podgornij központi bizottsági titkár, valamint Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB elnöke – között Hruscsov leváltásának lehetőségéről. 1964 elején az érintettet állítólag figyelmeztették az őt fenyegető veszélyre, de ő csak legyintett. Szemicsasztnij az emlékirataiban azt írja: Brezsnyev egyenesen azt javasolta, hogy mérgezzék meg Hruscsovot, vagy „rendezzenek” neki légi balesetet. Végül is a konspiratív beszélgetések után a központi bizottság ülésén minden sokkal békésebben, formailag korrekt módon, többségi szavazással ért véget.

Odahaza jóformán senki sem sírt Hruscsov után. Külföldön azonban megdöbbentek, sőt megijedtek a moszkvai változásoktól, mert úgy értelmezték, hogy az új szovjet vezetés resztálinizálásba kezd. Magyarországon például, ahol mit sem tudtak a Szovjetunió belső problémáiról, és ahol ebben az időben már jórészt nem az 1956-os felkelés vérbe fojtását, hanem a sztálintalanítást, az úgynevezett olvadást, az enyhülést kapcsolták Hruscsov nevéhez, leváltása hírére az emberek a békét, viszonylagos nyugalmukat kezdték félteni. Az akkor keletkezett vicc szerint versenyfutás kezdődik, hogy ki ér előbb haza: Kádár Varsóból vagy Rákosi Moszkvából.

Kádár már a pályaudvaron tudatta: egyetértenek a szovjet elvtársakkal, de azért Hruscsovnak voltak „nagyon nagy” érdemei is. E szavait, valamint a magyar első titkárnak azt a sikertelen kísérletét, hogy egy láda almát küldjön ajándékba leváltott kollégájának, a szovjet vezetők sokáig nem bocsátották meg neki. Hruscsov később maga fogalmazta meg „újításának”, életművének jelentőségét: „Mindabból, amit csináltam, talán az volt a legfontosabb, hogy egyszerűen, szavazással le tudtak engem váltani. Sztálin mindnyájukat letartóztatta volna.”