Hogy mi van?

Azt állítja Orbán Viktor
miniszterelnök (a Kossuth rádióban), hogy „Magyarország ma a saját lábán áll. Ami a mi életünkhöz kell, azt mi termeljük meg, ha külföldről pénzt kell bevonnunk, azt nem segélyként vonjuk be, hanem üzleti alapon”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy Magyarország az elmúlt huszonhárom évben is a saját lábán állt, viszont végig kölcsönökre volt szüksége (akár bankoktól, akár kötvényekből, akár az IMF-től) ahhoz, hogy kiadásait fedezni tudja. Ma is így van ez, olyannyira, hogy éppen a napokban közölte a nemzetgazdasági miniszter: valószínűleg még ebben az évben újabb kétmilliárd dollárnyi kötvényt bocsát ki a magyar állam, vagyis ennyi hitelt vesz föl. Ezzel együtt működő tőkét is kapunk külföldről, de nemcsak mostanában, hanem a rendszerváltás óta folyamatosan. Mára legföljebb annyiban változott a helyzet, hogy példátlanul alacsonyra esett vissza a beruházások mértéke, és még annak a kevésnek is több mint 90 százaléka az európai uniós támogatásokból származik. Az uniós támogatás pedig alapvetően segély, hiszen nem kell visszafizetnünk, és a haszna is a miénk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy kifejezetten szolidaritási segélyeket is kapunk, például Norvégiától vagy Svájctól. Na, ennyire állunk a saját lábunkon. Orbán meg a másokén.

Azt is állítja Orbán Viktor
(ugyanott), hogy az uniós országok között csak néhány van, amely jól teljesít, és Magyarország köztük van. „Van néhány ország, amely az előírt költségvetési hiányszint alatt tartja a gazdálkodását, és mi ott vagyunk. Van néhány ország, amely képes csökkenteni a munkanélküliséget, és Magyarország ott van. Van néhány ország, ahol lesz gazdasági növekedés, Magyarország ott van, mások meg nincsenek.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy 18 uniós országban lesz idén gazdasági növekedés a 28-ból, ami azért több a néhánynál, ráadásul 10-nek a növekedése várhatóan gyorsabb lesz, mint a miénk. 11-ben csökkent a munkanélküliség, ami szintén több a néhánynál. És 10-ben tartották a költségvetési deficitet 3 százalékon vagy alatta. Kétségtelenül benne vagyunk a néhányban, de ez a néhány több mint néhány. Viszont egyiknek sincs olyan miniszterelnöke, mint nekünk.

Azt állítja Varga Mihály
nemzetgazdasági miniszter (a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara fórumán), hogy Magyarország 2010 előtt hosszú ideig lemaradt a régiós versenyben, de ezt követően lassú felzárkózás indult.

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem indult semmiféle felzárkózás, éppen ellenkezőleg, még jobban lemaradtunk régiós versenytársainktól, a mögöttünk lévők pedig behoztak vagy behoznak minket. Hat régiós ország, Lengyelország, Szlovákia, Románia és a három balti állam sokkal lendületesebben fejlődött, mint mi, de Csehország és Bulgária is nálunk gyorsabban, bár ez nem volt kunszt. Akkor vajon kikhez zárkóztunk fel lassan? A görögökhöz?

Azt is állítja Varga Mihály
(ugyanott), hogy a foglalkoztatásban is változás kezdődött: 200 ezerrel több a munkahely, mint 2010-ben, és ennek egyik fele a versenyszférában keletkezett.

Ezzel szemben a tény az,
hogy egyetlen munkahely sem jött létre a versenyszférában, még akkor sem, ha minden héten hétszer hetvenhét kormánytag és fideszes politikus ezt szajkózza. Nem, nem és nem. Legalább a saját statisztikai hivataluk jelentéseit olvasnák, amelyekből kiderül, hogy a versenyszférában néhány ezerrel még csökkent is a létszám, egyébként pedig csakis a közmunkások és a külföldön munkát vállalók száma nőtt. Én magyarázzam Varga Mihálynak? Ugye, nélkülem is tudja? De akkor miért nem ezt mondja?

Azt állítja Körmendy Zsuzsanna
a Magyar Nemzetben (azzal kapcsolatban, hogy Lendvai Ildikót és Kovács Lászlót meghívták egy MSZP-s tanácsadó testületbe), hogy „a hatalomra jutott baloldalra mindig is az idősek uralma volt jellemző”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem a baloldalra, hanem a diktatúrákra általában jellemző az idősek uralma. A hatalomra jutott diktátorok ugyanis nem szeretik a szabad választásokat, és nem szeretik átadni hatalmukat. Akkor sem, ha fiatalon szerzik meg a hatalmat, mint Fidel Castro, akkor sem, ha középkorúként, mint Kádár, vagy már közel a nyugdíjhoz, mint Leonyid Brezsnyev. De persze akkor sem, ha jobboldaliak vagy fasiszta beütésűek, mint Franco tábornok Spanyolországban, Salazar Portugáliában, Pinochet tábornok Chilében, Stroessner Paraguayban. Mondhatjuk tehát, hogy a hatalomra jutott jobboldalra mindig is az idősek uralma volt jellemző?