Hogy mi van?

Azt állítja Kövér László
(az erdélyi Torockón, a Duna Televízió által létrehozott kulturális központ felavatásán), hogy nincs és nem is lehet többé határon túli és határon inneni magyar ügy. Az Országgyűlés elnöke szerint a nemzet közjogi egyesítése után immár „csak egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a nemzet közjogi egyesítése nem történt meg. A magyar nemzethez tartozók a magyar államon kívül több szomszédos állam polgáraiként élnek, még akkor is, ha egy részük felvette a magyar állampolgárságot. A közjog azon szabályoknak az összessége, amelyek az állam jogi rendjét teremtik meg, ám a magyar állam nem tudja az Erdélyben vagy a Felvidéken élő magyarok közéletét (de a magánéletét sem) szabályozni. Többek között ezért van továbbra is számos határon túli és határon inneni magyar ügy. Igaz, ezekben van közös is, mint például a megmaradás és a gyarapodás. Kár, hogy határon innen és túl egyelőre nehezen megy.

Azt is állítja Kövér László
(ugyanott), hogy „nemzetünk megerősítésében a magyarságnak szüksége van az erdélyi magyar életerőre”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem a magyarságnak, hanem nekik maguknak volna szükségük az életerőre, ugyanis tíz év alatt az erdélyi magyarok száma 14 százalékkal, 1 millió 240 ezerre csökkent, és részarányuk is kisebb a romániai lakosságban, mint tíz vagy különösen húsz éve volt. Eközben a magyarországi népesség csak mintegy 4 százalékkal lett kisebb. Az életerő jelenleg éppen a leáldozóban lévő Nyugatra áramlik.
Azt állítja Orbán Viktor
miniszterelnök (Pilisborosjenőn, a Meditop Gyógyszeripari Kft. új üzemének átadásán), hogy „a hazai kis- és közepes vállalkozások a Magyarországon dolgozó emberek 75 százalékának, vagyis közel hárommillió embernek biztosítanak munkát és megélhetést”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a Magyarországon dolgozó embereknek nem a háromnegyede, hanem alig a fele dolgozik kis- és közepes vállalkozásokban. A 4 millió 100 ezer foglalkoztatottból ugyanis mintegy 2,7 millió működik a vállalkozói szférában, a többi közalkalmazott, közmunkás vagy nonprofit szervezet alkalmazottja. Ebből a 2,7 millióból csaknem 2 millió jut a kicsikre és a közepesekre, ami körülbelül 72-74 százalék a KSH szerint. Persze nincs olyan szám, aminél ne lehetne nagyobbat mondani.

Azt állítja Czibere Károly
szociális ügyekért és a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár (az MTI-nek), hogy Magyarországon a társadalom 14 százaléka szegény, míg az Európai Unióban ez az arány 17 százalék, tehát a szegénység elleni küzdelemben Magyarország jobban áll az uniós átlagnál.

Ezzel szemben a tény az,
hogy ez a 14 százalékos relatív jövedelemszegénységi mutató az adott országon belül meglévő jövedelemkülönbségeket mutatja, ám ha más országokkal is összehasonlítható tételek – mint például fűtés, étkezés, számlaelmaradás – alapján vizsgálják az úgynevezett súlyos anyagi deprivációt, akkor nálunk a népesség 23 százaléka él súlyos körülmények között, míg az unióban 8,8 százalék. És még Szlovákiában is csak 10,6 százalék ez a szám, hát még Csehországban, ahol 6,1 százalék. Ilyen jól állunk mi, és olyan jól áll az államtitkár.
Azt is állítja Czibere államtitkár
(ugyanott), hogy a különböző mérőszámok alkalmazása nem segíti a szegények érdekeit: a legvitatottabb mérőszám a létminimum, amely politikai hangulatkeltésre alkalmas, hiszen valójában nem a megélhetési minimumot jelenti, hanem egy szerény megélhetést garantáló szintet, ráadásul még ezt is rossz módszertannal számolják. Ez az oka annak, hogy már a KSH sem méri, mondta az államtitkár.

Ezzel szemben a tény az,
hogy de bizony méri: a legújabb, 2013-as adatok megtalálhatók a KSH honlapján. Három hete frissítették...

Azt állítja Gundel Takács Gábor
(a futball-világbajnokság argentin–svájci meccséről tudósítva, az M1-en), hogy sok igazi svájci nincs a svájci válogatottban.

Ezzel szemben a tény az,
hogy nehéz megmondani, ki az igazi svájci egy olyan többnyelvű országban, mint Svájc, ahol ráadásul a lakosság 20 százaléka bevándorló vagy vendégmunkás. Ám a svájci válogatott labdarúgók közül nyolcan (Benaglio, Lichtsteiner, Schär, Rodriguez, Inler, Seferović, Xhaka és Drmić) Svájcban születtek, ebből a szempontból is igazi svájciak tehát, a többiek pedig kisgyerekként, a szüleikkel kerültek az őket befogadó országba. Nem azért kaptak svájci állampolgárságot, hogy kiváló sportteljesítményükkel öregbítsék Svájc hírnevét, hanem mert oda tartoznak. Tetszik, nem tetszik, az igazi svájciak közé.