Hervadt Margaréta

Negyedik éve tartott akkor már „Európa elrablása”, de hiteles filmes bűnjelek ennek nyomairól nemigen maradtak fenn. Ha egy bátor stáb kamerája feltűnt valahol, elűzték. A magyar kakastollasok még a német filmeseket is el akarták zavarni. Szerencsére sikertelenül. Arról a nyirkos márciusi vasárnap hajnalról is csupán csalfa emlékeket idézhetnek a filmhíradók: kedélyes Wehrmacht-menetoszlopokat. Leponyvázott csapatszállító kocsik sem jöttek konvojokban, a Tigrisek vidéki teherpályaudvarok rámpáiról zökkentek le az országutakra, s vették az irányt a helyőrségi laktanyák felé. Mindenki tudta, hogy azokban már az előző nap elrendelték a teljes „ebzárlatot”, így aztán az üres mauseres őrkatonák legfeljebb grimaszokat vághattak a kamerádoknak.

Halálos színjáték

A többség tekintete azonban csak pillanatokra találkozott helybéliekével: az értetlenül bámuló bakterekével. A többség ugyanis vasúton érkezett. Párnás termeskocsikban, amelyek párhuzamos sínpályákon futottak. A mozdonyokat csaknem gyorsvonati tempóra fűtötték fel, már-már robbanásig hevítve a kazánokat. Mindez úgy sistergett, dohogott a vidéki állomásokon is, mintha gyorsítva vetítették volna a Waterloo Bridge mozgósítási jelenetét. A katonáknak töredéke maradt csupán a peronon, zömükkel továbbindultak a szerelvények, a halálos színjáték rendezői beérték a megszállás ilyetén való filmes láttatásával. Harci erő szempontjából ez elenyésző volt, hiába is próbálja visszamenőlegesen feltupírozni ezt egy irodalmi adaptáció, amely az LVIII. tartalékhadtest páncélos hadosztályának titulálja a csapattestet.

Az ország területe ekkor már javában hadműveleti korridorként szolgált, tölcsérként gyűjtve és árasztva a front felé a csapatokat. Visszatartás csak a „gyomorbajos divízióknak” járt. Nevük állítólag a Wehrmacht-vezérkar belső használatú terminusa volt, azokat jelölve így, akik a fronton szerzett sérüléseiket Baden és Karlsbad között valamelyest kiheverték ugyan, de a csapattestükhöz való visszatérésükkor a könnyített szolgálatra szóló (írnok, napos, tisztiszolga) engedélyt is magukkal vihették.

Igen valószínű, hogy a magyarországi megszálló erők kontingensét is effélék töltötték meg, méghozzá alacsony létszámmal, a többség elviharzott ugyanis az arcvonal felé. Ez alátámasztja Kádár Gyula sorait arról: ha netán magyar népfelkelés tör ki 1944 nyarán, sikerrel járt volna, mert egy roppant német hadseregtörzs jelenléte csak mítosz volt, és a valóságos fenyegető erőt pár száz svábhegyi és astoriás gestapós jelentette. Jellemző még e korszak frontmozgásainak intenzitására, hogy a megszállás félidejében (1944 őszén) határvárosaink többsége – Debrecentől Szegedig – már a nyilas világot is elkerülhette.

Meghívó Horthynak

A hazai sajtó persze mindezt elhallgatta, megmásította. Ha visszalapozunk március 20-ra, az látható, hogy dadogó félremagyarázásokkal tette takaréklángra a keleti front egyre aggasztóbb híreit. Ám a szovjet gőzhenger Nyikolajev–Odessza–Krím felé történt mozdulását nehéz volt bagatellizálni. Három nappal később viszont címoldalra került a volt berlini követ Sztójay Döme kormányalakítási aktusa. Kiemelten hozta a hírt a náci pártlap, a Völkischer Beobachter is, de a közölt fotó sarkából már Veesenmayer, az új gazda sandít az új kormányfőre. Túladagolt magabiztosság látszik a diplomatává lett SS-tábornok arcán is. Nyilván eszébe jut az éppen három hónapja Steengracht államtitkárnak írt, de a Führernek szánt levele, amelynek beszámolója a magyar viszonyokról végül is pozitív válaszra lelt. A szigetvári birtokán brit pilótákat rejtegető Andrássy gróftól a Törökországba kiugrási tervekkel utazgató Pataki államtitkárig még a kormányzót is belekeverte jelentésébe, azt állítva róla, hogy egy katonai diktatúrát sem tudna levezényelni, úgyhogy maradjon a mézesmadzag-korbács szisztéma. Ennek kemény érvényesítésére jelentkezik, elvárva teljhatalommal való felruházását.

Ha bárki utólag enciklopédikusan akarná feldolgozni a korszak történelmét, ki nem hagyhatná belőle azt a különös epizódot, amelyet egy amerikai katonai küldöttség jelentett, éppen március idusán. Figyelmet érdemel azonban, hogy mi minden ment végbe Budapesten ezekben a napokban. Kállay miniszterelnök minden provokációtól félt, amit a németek később az ellenséggel való „cimboraságunknak” minősíthetnének. Félt még attól is, hogy néhány történelmi évforduló kapcsán teret engedjen a nemzeti érzéseknek. Március 15-én a Petőfi című opera premierje, nem sokkal később a Kossuth-évforduló kínálkozott némi burkolt időszerűsítésre. Jagow követ (aki utolsó napjait töltötte állomáshelyén) nem volt hivatalos az operaházi díszbemutatóra, mégis elment, és egyenesen a kormányzói páholyhoz igyekezett. A testőrök feltartották, és Horthy sem adott engedélyt a szokatlan audienciára. Arra csak később, a Várban kerülhetett sor, holott nem kisebb horderejű futárpostáról volt szó, mint a Führer klessheimi meghívójáról.

Talán hangsúlyozni sem szükséges: a német nyomás abban a félelmükben gyökerezett, hogy nálunk is megismétlődik a római példa. Mintha csak matematikusok vagy csillagjósok dolgozták volna ki a konstellációt arról, hogy az a Magyarország, ahol már 1919-ben létrejönnek a diktátori hatalom ismérvei, negyedszázaddal később eljut a teljes kiábránduláshoz. Itáliában így történt, és bár sokasodtak Magyarországon is a húsba vágó tapasztalatok, a féken tartás gépezete itt kegyetlenebb volt, mint Rómában.

De térjünk vissza az amerikaiakhoz.

Egy holdvilágmentes éjszakán három amerikai landolt a muraközi Csáktornya kukoricásában, s ha az elősiető környékbeliek nem szabadítják meg őket öltözéküktől és minden holmijuktól, három elegánsnak mondható tiszt várta volna megjátszott őrizetbe vételét. A Veréb-akció (Sparrow mission) jöveteléről a Gestapo budapesti emberei időben tudtak. Olyannyira, hogy Fütterer légügyi attasé már akkor érdeklődött magyar partnereinél a jenkik leszállásáról, amikor gépük Brindisiből még fel sem szállt. A legenda szerint Duke „Dookie” Florimond és társai – Titóhoz igyekezve – egy navigációs hiba következtében előbb ugrottak ki. Amikor nagy sokára a szuronyos katonák is megérkeztek, fegyveres fenyegetéssel kellett az uniformisokat visszaszerezni. Későbbi szállásuk gyanánt a Hadik laktanya, a hírhedt DEF egy lakószobává alakított cellája szolgált. Itt találkoztak Újszászy tábornokkal, a hírszerzés főnökével, aki rögtön nekik szegezte a kérdést: mi a jövetelük célja?

Egy megíratlan könyv

Florimond ezredes nem rejtette véka alá: azonnali kapitulációt követelnek, s az az oroszoknak is beterjesztendő. Egyúttal követelte, hogy vezessék a kormányzóhoz, aki számára fontos szóbeli üzenetet hozott Roosevelt elnöktől. Horthy az idő szerint csakugyan nem volt még magyar földön, jogos volt tehát Újszászy elutasítása, de később sem jött létre találkozó egyetlen illetékessel sem. Időközben megtörtént a megszállás, és nem akadt senki a fogvatartóik között, aki szöktetésük érdekében valamit tenni tudott volna. Így aztán egyenes út vezetett német kihallgatásukhoz, majd egy fogolytáborhoz, amelyet nagy szerencsével túléltek.

Szomorú epilógusa az ügynek, hogy negyedszázaddal később Florimond ezredes visszalátogatott Budapestre, ahol az őt fogadó Kádár Gyulának és Ránki professzornak azt ígérte: legújabb könyvében megírja 1944-es küldetésének igazi történetét. A könyv sosem készült el. Hazaérkezésük után a Florimond házaspárt halálos kimenetelű autószerencsétlenség érte. A titok így sírba szállt.