Helmut Kohl kapcsán – és ürügyén
Helmut Kohl, akinek neve több évtizeden át fonódott össze a magyar történelemmel is, április 3-án volt 85 éves. A kerek évfordulóról ugyan két hónappal később emlékeztek meg Budapesten, de ez alkalmat adott bizonyos időszerű állásfoglalások megfogalmazására is. Ezekből szemezgettünk.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum legfőbb igazgatója – egyben a Kohl-emlékkonferencia szervezője együtt a CDU Adenauer-alapítványával – tán alaphangot vélt megadni, amikor bevezetőjében kijelentette: a mai német média nem kezeli megfelelően az egykori legendás kancellárt (akinek egyébként ő budapesti tolmácsa volt, nemkülönben az idősebb Bush elnöknek is). Schmidt nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a „közbeszédet uraló német médiaelitben” mindmáig „sok ’68-as, egykori maoista és trockista” adja meg a hangot. (Feltehetően megvan a magyarázata a magyar kormányt szinte szüntelenül érő bírálatoknak – tennénk hozzá.)
Frank Spengler, az Adenauer-alapítvány budapesti irodájának vezetője, a honi helyzet jó ismerője ezzel szemben nem kívánt politikai hangulatot kelteni, sőt: nem átallott Kohl egykori kijelentésére emlékeztetni, miszerint Magyarország verte ki az első téglát a berlini falból. Ez a téglaverő ismeretesen a Németh–Horn-duó volt.
Ezt követően az MTV Kohllal foglalkozó rövid összeállítását tekinthették meg a konferencia résztvevői, amelyben az alábbi mondatra figyelhettünk fel az általános mondókák közepette: „A németek annak idején nagyra becsülték, most sokat bírálják a magyarok szabadságvágyát.”
Orbán Viktor, a nap fő szónoka, behízelgő bókkal méltatta az egyik előadót, Wolfgang Schüssel egykori (néppárti, megbukott) osztrák kancellárt, mondván: „Milyen gazdag is Ausztria, ha megengedheti magának, hogy egy ilyen kiváló európai politikus ne vegyen részt a közéletben...”
Ezt követően megtudhattuk, hogyan alakult ki a német kancellár jóvoltából a magyar kormányfő máig jól ismert erkölcsi alapállása. Mint elmondta, még 1998-ban, első kormányának megalakítása előtt találkozót kért a német kormányfőtől, nélkülözvén a jövendő feladatához szükséges ismereteket. Gondjai hamar megoldódtak, mert Helmut Kohltól több órás beszélgetésükön kérdésére, hogyan egyeztesse össze a személyes és a politikai erkölcsöt (mert e vonatkozásban kételyei voltak), azt a választ kapta: „Ami jó a magánéletben, az jó a politikában is...”
Orbán Viktor véleménye szerint a magyarok nem csak tisztelik, de szeretik is a németeket, és országunk számára a német egység a szabadság garanciájának bizonyult. Megtudhattuk továbbá, hogy az EU ismét súlyos beteg, és miután Helmut Kohl az uniót egyszer már meggyógyította, most is jó lenne, ha segíthetne. Ugyanakkor a kancellár egyik fő büszkeségét, az euró megteremtését magyar tanítványa sikertelennek minősítette, és a jubileum is alkalmat kínált rá, hogy bírálja a német kormány európai gazdaságpolitikáját, mondván: van az „északi válságkezelés”, amelyben központilag utasítanak – és van a válságkezelés úgymond déli fajtája, például Spanyolországban, ahol nem dirigálnak, hanem engedik, hogy a piac rendezze a helyzetet.
A kormányfő egy rövid mondatban illendőnek tartotta utalni rá, hogy nem kívánja a halálbüntetés bevezetését, ám a másik ügyben, amiért annyit bírálják, kitartott: nézete szerint ha Európába tömegével beengedik a menekülteket (bármennyire is keresztényi felelősség a valóban üldözöttek befogadása), akkor Európa elveszti keresztény civilizációjának alapjait – és ez a folyamat többé nem lesz visszafordítható.
Wolfgang Schüssel, az oly magasra értékelt osztrák vendég volt tanulságos módon az első, aki kiejtette Kohl kancellár első szoros magyar barátjának és szövetségesének, Németh Miklósnak a nevét. Igaz, szükségesnek tartotta hozzátenni, hogy annak idején a magyarok azért bontották le a vasfüggönyt, mert már annak renoválására sem volt pénzük. Volt viszont egy érdekes idézete. Az SZKP KB nemzetközi osztályának nemrég előkerült, 1989 októberében (tehát már a határnyitás után) keletkezett dokumentumában az illetékes elvtársak leszögezték: „Magyarország nem lehet sem Finnország, sem Ausztria, bármennyire szeretné is ezt a lakosság, erre objektíve nincsen mód...” Az osztrák vendég ezután feltehetően nem kellő körültekintéssel válogatta meg szavait, Kohl kitűnő munkatársi gárdáját méltatva hangoztatta: „Csak közepes emberek választanak olyan munkatársakat, akik nem mondanak ellent.” Schüssel szelíden dorgálva vendéglátóját szólt arról is, hogy mindenki követ el hibát, és helyes azt kijavítani, légyen szó akár az internetadóról vagy a halálbüntetésről. Sőt: a szolidaritás alapvető keresztény kötelesség. Ausztria a háború óta kétmillió menekültet fogadott be, akik közül 750 ezren ott le is telepedtek.
Akadt némi kritika-önkritika Balog Zoltán emberminiszter beszédében is, mondván: Kohlt olyan emberként ismerték, aki először bizalmat épít, azután cselekszik – „mi pedig nemritkán fordítva tettük” – derültség a teremben. Balog minisztertől azt is megtudhattuk, hogy az állam mindenhatóságába vetett hit a posztkommunista gondolkodás jellemzője, valamint az „ostoba nyugati kritika” nincs tisztában a posztkommunista viszonyokkal és azok előzményeivel, ezért teljesen tévesen értekezik diktatúraszerű jelenségekről hazánkban. Tanulságos volt, amikor a miniszter felelevenítette a halálos beteg szociáldemokrata Willy Brandt és Kohl másfél órás beszélgetését, amelyben megbocsátottak egymásnak. (Frivol módon is nehéz elképzelni, amint Orbán Viktor búcsúzik el egyik elődjétől.) Az emberminiszter végül hangoztatta: „Szükségünk van Európára, ezért hajlandók vagyunk még Brüsszelt is elviselni.”
A ritkán szereplő exkülügyminiszter, Martonyi János is igen cizelláltan bírálgatott, mondván: Kohl pályafutása is mutatja, hogy a sikeres politikusnak ismerni kell stratégiai célját, majd ehhez társakat, együttműködőket kell keresnie – ez nehezebb, de tartós sikert ígér.
Némileg meglepő módon meghívták az előadók közé Horváth István egykori bonni nagykövetet is, aki egyik meghatározó szereplője volt a Helmut Kohl és Magyarország közötti különleges kapcsolatoknak. Nem meglepően ő volt az egyetlen, aki Horn Gyula nevét is kiejtette, majd felelevenítette: Helmut Schmidt, a német szociáldemokrata kancellár 1982-ben eltanácsolta Kádár Jánost a Nyugat-Európához való közeledéstől, a német támogatást akkortól számíthatjuk, amikor Kohl vezetésével a kereszténydemokraták kerültek kormányra. Horváth, aki (Kohl kifejezett kérésére) a rendszerváltás után is, 1991-ig maradhatott bonni nagykövet, szólt arról, hogy titokban milyen messzemenő együttműködés, információcsere alakult ki a nyolcvanas években a két kormány között, hogy Budapest Bonn legfontosabb „figyelő posztja” volt a szovjet birodalomban – amint arról Kohl írt emlékirataiban.
Helmut Kohlról talán még azt is érdemes tudni, milyen fontosnak tartotta az új egységes Európa építésében a nacionalizmus visszaszorítását. S talán azt is, hogy 1999 végén kiderült: korábban titokban milliós pénzeket fogadott el gazdag emberektől pártjának támogatására – ráadásul a titkos számlákat először le is tagadta. A botrány csúcsán pártja lemondta díszelnöke hetvenedik születésnapi ünnepségeit, majd a CDU főtitkára, bizonyos Angela Merkel – Kohl felfedezettje, korábbi minisztere – szólította fel támogatóját: adja fel elnöki címét és mandátumát. Kohl feleségének halála után magánál 35 évvel fiatalabb asszonyt választott párjának, aki az agyvérzése óta jórészt magatehetetlen férfit gondosan ápolja.
