Hazájukban hontalanok
250-300 ezer közöttire becsülik az Izraelben dolgozó vendégmunkások számát. Többnyire három-négy évre szerződtetik őket, utána pedig haza kell utazniuk. A korlátozás nem a vendégmunkások számának csökkentését szolgálja – hiszen egy-egy hazatérő helyére három-négy új is érkezik –, hanem azt, hogy ne akarjanak végleg ott maradni, és állampolgárságot kérni.
Sokan a szerződés lejárta után újabb munka után néznek, vagy illegálisan maradnak Izraelben, jóllehet külön rendőri egység foglalkozik a felkutatásukkal, majd kiutasításukkal. És miután a szerelem nem ismer határokat, a szerződésük ideje alatt megházasodnak, gyerekeik születnek, akik a héberen kívül nem tudnak más nyelvet, az iskolában héber dalokat énekelnek, és Izrael történelmét tanulják, ha pedig eljön az ideje, az izraeli hadseregbe vonulnak be. Csak éppen izraeli állampolgárságuk nincs, mert szüleik ghánai, Fülöp-szigeteki vagy éppen magyar állampolgárként érkeztek Izraelbe, és miután nem zsidók, nem érvényes rájuk a bevándorlási törvény, amely minden érkező zsidónak jogot ad az állampolgárságra. A hivatalos statisztikák szerint 1200 ilyen gyerek él ma Izraelben.
Az idegeneket felkutató rendőrségi egység nemrég újabb akciót indított az illegálisan Izraelben tartózkodó vendégmunkások „felgöngyölítésére”. Márpedig a törvények értelmében a szüleikkel együtt a gyermekeket is ki akarják utasítani. Ráadásul olyan országokba – szüleik hazájába –, ahol soha életükben nem voltak, nem ismerik sem a nyelvét, sem szokásait, abból az országból, ahol születésük óta barátaikkal és iskolatársaikkal együtt nevelkedtek, játszottak, tanultak.
A tervezett intézkedés tiltakozóhullámot váltott ki. Izrael becsületére válik, hogy ez a mozgalom az ultraortodoxokon kívül szinte minden társadalmi és politikai körre kiterjedt. Szinte magától értetődik, hogy az üggyel kapcsolatban sokan a holokauszt tanulságaira emlékeztettek: hogyan tehetnek hazátlanokká gyerekeket abban az országban, amelynek lakosai – vagy szüleik – annyi elutasításban részesültek, amikor a náci üldöztetés elől menekültek?
Eli Jisaj belügyminiszter nevetség tárgya lett, amikor azzal indokolta a gyerekek kiutasításának szükségességét, hogy ha Izraelben maradnak, az „veszélyeztetni fogja Izrael etnikai egyensúlyát és zsidó jellegét”.
A tiltakozáshoz miniszterek is csatlakoztak, valamint polgárok ezrei mellett ismert közéleti személyiségek, művészek. Akciójuk eredményeként a kormány újratárgyalta az ügyet, és „kompromisszumként” elhatározta, hogy csak a tanév végén (vagyis júniusban) hajtják végre a gyermekek eltávolítását az országból. Ez további ellenérzéseket váltott ki – elsősorban a pedagógusok részéről, akik rámutattak, hogy nem lehet nyugodt légkörben folytatni a tanítást, ha a tanulók egy része bizonytalanságban kénytelen élni.
A színművészeti hallgatói egy tel-avivi iskolában meghatóan szép filmet készítettek, amelyben különböző bőrszínű kisgyermekek táncolnak és énekelnek együtt, és mindegyikük azt mondja héberül: „Salom! Én itt vagyok itthon, itt akarok élni.” A filmet e-mailben több száz címre küldték el, és nagyon erős visszhangja volt, amikor az állami televízióban is bemutatták.
Egy egyetemi hallgató kezdeményezésére már az első napokban több mint százötvenen jelentkeztek, hogy szükség esetén hajlandók elbújtatni maguknál egy-egy gyermeket, akit a kiutasítás veszélye fenyeget, még akkor is, ha tettük törvénybe ütközik. Erre azonban valószínűleg nem kerül sor. A közvélemény hangulata olyan, hogy a különleges rendőri egység parancsnoka benyújtotta lemondását, arra hivatkozva, hogy „tevékenysége nem talál kellő támogatottságra”.
