Halló, ki beszél?!

A vicc az, hogy az NSA senkit se hallgat le, csak „hozzáfér” a mobilszolgáltatók és az internetes közösségi portálok adatbankjához. Ha esetleg senkinek nem tűnt volna föl, az említett gigászok mind amerikaiak, következésképp ha egy amerikai bíróság arra kötelezi őket, hogy megfelelő kérelem esetén szolgáltassák ki az ügyfeleik „metaadatait” (azaz az adatok részleteiről szóló adatokat: kivel, mikor, mennyi ideig kommunikáltak, akár e-mailben, akár máshogy), arra nem mondhatnak nemet.

Ez egy elég bonyolult rendszer. Voltaképp arra szolgál, hogy megelőzzön terrormerényleteket. Direkt pikáns, hogy a Facebook és a hasonló szervezetek hatalmas szerverei (adattárolói), kiegészülve az NSA Utah államban működő, ugyancsak hatalmas – de az övékével még csak össze se mérhető – szervereivel, képtelenek voltak megelőzni olyan borzalmakat, mint a bostoni maraton idején elkövetett robbantás vagy Lee Rigby tiszthelyettes lemészárlása Dél-Londonban – mindkettő iszlamista megszállottak által.

Snowden „árulása” és az általa a The Guardian című londoni laphoz meg a The Washington Posthoz eljuttatott, szigorúan titkos dokumentumok akár fantasztikusnak is mondható fölfedezésekkel szolgáltak. És nem éppen Amerikából...

Nézzük a történet elejét. Az Egyesült Államokban létezik egy „külföldi hírszerzési megfigyelést” szolgáló törvény (FISA), és létezik egy titokzatos – elvileg a kongresszusnak rendszeres időközönként beszámoló – FISA-bíróság, amely 1978 (még a Carter-kormány) óta jogosult arra, hogy lehallgathatóvá tegye a nemzetbiztonsági szempontból gyanús külföldi telefonhívásokat. Na mármost. Annak idején se mobil nem volt, se közösségi portálok nem léteztek. De a bíróság maradt a helyén, és nem is olyan rég épp a mobilszolgáltatókat kötelezte, hogy „napi alapon” szolgáltassák ki az adatforgalmukat az NSA-nak. A bíróság – így a hivatalos bevallás – 2012-ben 1856 egyéni kérelmet bírált el és hagyott jóvá, ami kiáltó ellentétben van az Apple, a Facebook és a Microsoft által nyilvánosságra hozott kérelmekkel, amelyek egyenként minimum tízezres nagyságrendűek. Amikor Ron Wyden szenátor James Clappert, az NSA eskü alatt valló igazgatóját arról faggatta, igaz-e, hogy az NSA milliók, ha nem épp százmilliók (mind amerikaiak) adatai után szaglász, az igazgató nemmel válaszolt és hazudott. Snowden óta tudni, hogy épp hogy. Nem véletlenül építettek ki Salt Lake City közelében egy ötezermilliárd gigabyte tárolására alkalmas központot, 1,2 milliárd dollár költségvetési pénzzel.

A The Guardian, amely a Snowden-ügyet fölfedte, s amely interjút is készített a pillanatnyilag Hongkongban időző (nem lapuló) „sípmesterrel” (whistleblowernek mondják az angolban azt az embert, aki „sípol”, amikor valami szabálytalanságot lát), a fentieknél sokkal szenzációsabb, de azoktól talán nem idegen szenzációkkal szolgált pár napja, lévén a brit GCHQ (álszenten: „kormányzati kommunikációs központ”) az amerikai NSA testvérszervezete. Kiderült, hogy a munkáspárti (szocialista) Brown-kormány idején, 2009-ben, amikor is Londonban tartották a világ legfejlettebb húsz országának (G20) csúcsértekezletét, elképesztő gonoszságokat követett el a brit hírszerzés. Ál-internetkávéházakat rendeztek be a résztvevőknek, hogy kényelmesen kommunikálhassanak a fővárosiakkal, és az egész forgalmat lehallgatták. Sőt lehallgatták Medvegyev orosz elnök műholdas telefonjait is. Követték a résztvevők okostelefon-beszélgetéseit. Negyvenöt fős stábot állítottak fel, hogy huszonnégy órán át hallgassák a G20 résztvevőinek minden szavát. Kiemelt célpont volt a török pénzügyminiszter stábja. Az egésznek az égvilágon semmi köze nem volt a terrorizmus elleni harchoz, amire amerikai és brit részről egyfolytában hivatkoznak.

A nap kérdése az, hogy az ilyen és az ehhez hasonló adatok, amelyek Snowden jóvoltából jutottak el a The Guardienhez, nem sokszorozhatók-e meg, azaz: mennyit tudott és tud valójában Snowden, aki pillanatnyilag a Kínai Népköztársaság vendégszeretetét élvezi. Miért ment ez az ember épp Hongkongba? Dick Cheney volt amerikai alelnök szerint egy közönséges kínai kémmel állunk szemben. Csakugyan? Ez se olyan egyszerű, mint amilyen első pillantásra látszik. Ugyanis Hongkongot, amely a Kínai Népköztársaságba való visszatérése óta megtarthatta jogrendjét, kiadatási szerződés köti Amerikához. Azaz: a hongkongiak, ha megérkezik a kérés – márpedig az amerikai igazságügyi minisztérium épp ezen dolgozik – minden további nélkül kiadhatnák Snowdent.

De valami azt súgja nekem, hogy Peking bólintása nélkül ezt semmi szín alatt nem fogják megtenni. Márpedig a kínaiak, akik amúgy is cyberháborúban állnak az amerikaiakkal, miért ne volnának kíváncsiak arra, amit Snowden tud? Mindenre, amit tud. Ilyen értékes préda nem volt a kezükben emberemlékezet óta. Nem azért, mintha nagyon meglepné őket, hogy az NSA meg a GCHQ mindent lehallgat, illetve minden adatbázishoz hozzáfér (ők is szenvedélyesen érdeklődőek...), de eddig még egyetlen olyan ember nem volt a „birtokukban”, aki az NSA-nak dolgozott közvetlenül. Snowden hosszú órákat tudna mesélni – a papírok a kezében vannak – azokról az embermilliókról, akik amerikai web site-okat látogatnak naponta anélkül, hogy tudomásuk volna arról: az adatforgalom (például a Kurucinfóé, hogy hazabeszéljek) amerikai cégek kezén levő szervereken át bonyolódik.

A tisztesség és a méltányosság megkívánja, hogy leírjam: szinte nincs a világnak egyetlen olyan országa se (a mienkét is ideértve), ahol ne kötelezné törvény a mobilszolgáltatókat a nemzetbiztonságilag kényes adatok kiszolgáltatására. Dél-Koreában, amelyet 50 millió ember lakik, évente 37 millió kérés érkezik a bíróságokhoz a hatóságoktól (forrás: a londoni The Economist) adatszolgáltatásra. Az indokok – ha nem ürügyek – sokfélék: kutatás eltűnt gyerekek után, maffiák leleplezése, kóborgó Alzheimer-kórosok és öngyilkosjelöltek felkutatása meg ehhez hasonlók. Egyszóval, ha hinni lehet az Apple, a Microsoft meg a Facebook főnökeinek, ők mindig mérlegelik a kéréseket, s ha úgy találják, hogy indokolt, akár bűnügyileg, akár nemzetbiztonságilag, akkor kiadják a kért adatokat. A mobilszolgáltatóknak nincs mérlegelési joguk.

Ez az egész történet (lapzártáig) egyre ingoványosabbá válik. Naponta új leleplezések látnak napvilágot, és maguk az amerikaiak sincsenek egészen tisztában azzal, hogy szeretniük kell-e, ami körülöttük történik, vagy sem. 2001 szeptembere óta félnek, mindent, szinte mindent le lehet velük nyeletni. Önmagában elég elrettentő, hogy az internetes forgalom tartalmára is bárki, igen, bárki rábukkanhat, noha ezt Obama elnök, az NSA és a többiek egyaránt tagadják. Idézem Snowdent a végén: „Nem akarok olyan országban élni, ahol minden szavamat, minden mozdulatomat követik.” Ez az ő árulási ideológiája. Egyet lehet érteni vele. Egyikünk se akar. De a „powers that be”, a hatalmak, amelyek léteznek, erősebbek, mint mi vagyunk. Igenis, kukkolnak, lehallgatnak elnököt, miniszterelnököt, átlagembert. Ha ezáltal valóban sikerülne elejét venni minden terrormerényletnek, azt mondanám, rendben. De nem sikerült. Az NSA azt mondja ugyan, hogy „soknak” sikerült, de nem mondja, hol és melyiknek, ergo nem is hisznek neki.