Furcsa barátság

Adódik a kérdés: ha manapság a görögök arra hivatkoznak, mi mindennel ajándékozták meg az európai kultúrát, annak miféle hatása van/lesz arra, hogy újabb euró-tízmilliárdokkal húzza ki őket az unió a bajaikból? Milyen hatást fejt ki, ha odavetik a németeknek – a pénzeszsákoknak –, hogy vajon volt-e néktek Nagy Sándorotok, Miltiadészetek, Szophoklészetek, Arisztotelészetek, Platónotok. Semmilyet. Miképp mai érdemek nem adnak fölmentést régi bűnökre, úgy régi érdemek se jogosítanak föl mai szolgálatokra.

Ilyenformán akárhány száz éve élnek is barátságban horvátok és magyarok egymással, annak az égadta világon semmi hatása nem lesz az Ina horvát olajcégben birtokolt Mol-részvények árfolyamára, megtartására vagy eladására; még kevésbé arra, hogy adott esetben ezek a részvények nem kerülnek-e olyan kezekbe, amelyeket az Orbán-kormány a legkevésbé sem tekint barátinak. Mondom mindezt azért, mert érvényesnek tartom – kiterjesztő hatállyal – azt a réges-régi bonmot-t, miszerint a brit birodalomnak nincsenek barátai, csak érdekei. Nem köttetik ma a világpiacon olyan üzlet, ahol a szerződő feleket ne az érdekek vezérelnék, hanem „népeik történelmi barátsága”; s amiből pusztán érzelmi okoknál fogva rosszul akarnának kijönni.

Lévén azonban szó Magyarországnak egy olyan szomszédjáról, amelyet Orbán Viktor mindig is kitüntetett rokonszenvvel kezelt – még jóval azelőtt, hogy a Molnak bármi köze is lett volna Horvátország legnagyobb nemzeti, állami tulajdonban levő vállalatához –, érdemes néhány epizódot felidézni ebből a bizonyos 800 éves barátságból. Tény, hogy ellentétben a történeti Magyarország más, ugyancsak meghódított nemzetiségeivel, a horvátok az adott magyar államkereten belül ha szuverének nem is voltak, de Könyves Kálmán óta viszonylagos autonómiát élveztek. Volt saját parlamentjük és saját bánjuk (mellesleg többször magyar, mint horvát).

Minthogy azonban az a bizonyos történeti Magyarország a török hódítás és a kiegyezés között „szünetelt”, történelmietlen és értelmetlen a két nép, de akár a Szent István-i korona és a horvát rendek viszonyáról beszélni, mert utóbbiak viszonyát nem a magyarsághoz, hanem a bécsi Habsburg-udvarhoz való hűség vagy szembefordulás determinálta. Kiemelten áll ez a tétel a magyar főnemesség olyan, abszolút horvát gyökerű tagjaira, mint a hatalmas birtokokkal rendelkező Zrínyiek (Zrinskiek) vagy a Frangepánok (Frankopanok). Bécs (de még Róma is) például őket tekintette a „kereszténység védőbástyáinak”, nem a magyarokat. Sőt, a katolicizmus védőbástyáinak is, amennyiben például a hadvezérnek, költőnek is egyformán kiváló Zrínyi Miklós (a szigetvári hős dédunokája, az a bizonyos vadkanáldozat) a harmincéves háborúban a Felvidéken ontotta vérét I. Rákóczi György, a református erdélyi fejedelem ellenében.

Ha egy évig gondolkodom, akkor se jövök rá, mi köze volt ennek a két nép barátságához, amiképp arra sem, hogy a 800 éves barátság narratívájába hogyan illeszthető be Jellasics (helyesen: Jelacić) horvát bán seregeinek felbukkanása és veresége Pákozdnál 1848-ban, a forradalom védelmében hadra kelt magyarokkal szemben. Ugyancsak rejtély – mármint a barátság szempontjából –, hogy Zágráb (Zagreb) főterén Jellasics lovas szobrának fémkardja vajon miért mutatott évtizedeken át Magyarország felé, amikor a derék bán nálunk nemhogy nemzeti hősnek, hanem a magyarok nemezisének számított?

A 800 évből itt mindjárt levonok 200-at. Tudniillik a történészeknek az a légiója, amelyik évtizedeket szánt a „horvátkérdés” feltérképezésére, szinte teljes egyöntetűséggel jutott arra a következtetésre, hogy a reformkori magyar nemzeti mozgalom és a vele szinte egyidős horvát nemzeti mozgalom jóvátehetetlen konfliktusba került egymással. Éspedig azért, mert az előbbi a magyar államkeretet „magyar nemzeti” tartalommal kívánta megtölteni, amit a horvátok súlyosan elleneztek, és Bécsnél kerestek védelmet vele szemben. Ebben gyökerezett a Jellasics-hadjárat.

Aki ma szinte megbonthatatlan barátságot emleget, elfelejtkezik arról, hogy a horvát nemzeti mozgalom („ébredés”) egyidős volt a románnal és a szlovákkal, s végső soron e mozgalmak robbantották szét a Monarchiát és vele a történeti Magyarországot is. Együtt. Nem mellékesen: noha Horvátország a dualizmus korában „társországnak” számított – nem is jelenik meg Teleki Pál híres nemzetiségi térképén (1910), csak a mai idióták Nagy-Magyarország-jelvényein –, a magyar arisztokrácia éppúgy nem volt hajlandó osztozni vele a Monarchia fölötti hatalomban, amiképp a csehekkel se. Elvitatta tőle ugyanazokat a jogokat, amelyeket ő élvezett.

Orbán azt mondja, a „történelem során nagyon sokszor számíthattunk egymásra”. Ami azt illeti, 1918 után – a délszláv testvériség jegyében – a mi horvát barátaink a jugoszláv királyságot választották, nem „Csonka-Magyarországot”, ám amikor Ante Pavelić usztasái e királyság szétesése után létrehozták a maguk „független”, hitleri védnökség alatt álló bábállamát, annak az ultrareakciós XII. Pius pápán és magán a horvát római katolikus egyházon kívül valóban egyetlen igaz barátja volt: a Horthy-Magyarország. Ezzel, ismervén Pavelićék borzalmas bűneit, egyetlen magyarnak sincs oka büszkélkedni; még kevésbé azzal, hogy Franjo Tuđmannak, a titói Jugoszlávia megszűnte utáni önálló Horvátország atyjának voltaképp egyetlen őszinte pártfogója akadt: Orbán Viktor, noha egész Európa arról beszélt, hogy Tuđmanban Pavelić ultranacionalista szelleme reinkarnálódott.

Akárhogyan is: a Fidesz-vezérnek nagyon imponált a Tito tábornokából ellenzéki vezérré lett Tuđman szerbellenes szabadságharca, olyannyira, hogy 2013-ban a horvátoknak tett magyar „katonai gesztusokat” is képes volt méltatni, amivel valószínűleg az Antall-kormány hírhedett kalasnyikovszállítmányaira (1990 ősze) utalt. Egy azonban tény: annak az autokratának, mármint Tuđmannak a temetésén (1999), aki azzal büszkélkedett, hogy a felesége, hála istennek, se szerb, se zsidó, a török, a szlovén és a macedón miniszterelnökön kívül a világ egyetlen állam- vagy kormányfője se jelent meg, csak Orbán. „Magyarország akkor is barátja volt Horvátországnak, amikor nem volt népszerű dolog Horvátország barátjának lenni” – mondta ugyanő szerényen a múlt pénteken.

Éppenséggel Tuđman honosította meg azt a pártkliensrendszert Horvátországban, amit ma Orbán idehaza gátlástalanul gyakorol. A Mol a néhai elnök halála után négy évvel vásárolta be magát az Inába, és informátoraim szerint a magyar cég könyvvizsgálói „majdnem elájultak”, amikor rájöttek, hogy a céget négy-öt – a Tuđman-párthoz (HDZ) közeli „csókos” feji elképesztő szerződésekkel. Ennek az állapotnak, amikor újabb hat év múltán a Mol kézbe vehette az Ina menedzselését, a magyar multi – súlyos érdeksérelmeket okozva – véget is vetett. Ezzel indult a mai dráma. Horvát kormánytagoknak, egykori Ina-klienseknek szúrja a szemét, hogy „idegenek” (nem barátok, hanem magyarok!) fújják a passzátszelet az ország büszkeségében. Értem. De akkor nyugodtan átvehetik Orbán receptjét. Az ő szemét az szúrta, hogy az orosz Szurgutnyeftyegaz 25 százalékot birtokol a Molban. Nosza, megvette a pakettet, igaz, alapos felárral. Semmi akadálya, hogy a horvát állam is megvegye a Mol közel 50 százalékos pakettjét az Inában, a maradék úgyis majdnem egészen az övé. Csak ehhez rettenetesen sok pénz kéne, közel ezermilliárd forintnyi. Ám Horvátország mint friss uniós tagország éppen egy túlzottdeficit-eljárás küszöbén áll (2009 óta csak az adóssága és az államháztartási deficitje nőtt, a GDP-je alig), ezt a pénzt tehát képtelen előteremteni. Jöhet az orosz vagy más vásárló, hacsak nem marad a Mol, és nem ráz ki több hasznot az Inából a zágrábi kormánynak, mint eddig. Minden út nyitva áll. Csak a barátságé nem.