Firenzei Top 5
„Ennek a földnek nincs egy darabja sem, amit történelmi hadseregek, császárok és francia királyok nagyszerű kosztümös csapatai ne tapostak volna, itt minden ösvény valami nagyon fontos helyre vezet, és Firenze egy utcájára több történelem esik, mint odahaza hét vármegyére.” – így áradozik Szerb Antal kultuszkönyvének, az Utas és holdvilágnak a főszereplője Toscanáról.
No, akkor mazsolázgassunk egy picit Toscana székhelye, azaz Firenze látványosságai között: Firenze Top 5 – ahogy én látom.
Az első hely talán meglepő lesz, mert a turista könyvek nem éppen ezt a teret emelik ki, de az én kicsi szívemhez mégis Firenzének ez a pontja áll a legközelebb. Ez pedig nem más, mint a Piazzale Michelangelo. Nem konkrétan a tér szépsége bolondítja meg az embert, annál inkább a panoráma, amit a térről beláthatunk. Az egész belvárosra rálátni. Leginkább este gyönyörűséges, amikor ki vannak világítva a főbb monumentumok: Dóm, Santa Croce, Palazzo Vecchio, valamint az Arno folyó s annak hídjai. A térhez felvezető lépcsőn pedig emberek sokasága ül, beszélget, iszogat s közben a hihetetlen látványban fürdőzik.
Az élmezőnyben - nem meglepő módon - helyett kapott a firenzei dóm, azaz a Santa Maria del Fiore. A lila, fehér és zöld márvány burkolatú dóm egyszerűen annyira leírhatatlanul szépséges, hogy akárhányszor elsétálok mellette, tátva marad a szám. Nem csoda, hiszen ez Itália egykor legnagyobb, Európa pedig negyedik legnagyobb temploma. A külsejének a meghökkentő részletességig való kidolgozottsága ellenére, ahogy belép az ember egy váratlan szerénység várja a templom belsejében. Egyedül a kupolát borítja csodaszép freskó, de egyébként csak pár kép és szobor díszíti ezt a hatalmas építményt.
A harmadik helyen landolt a Giardino di Boboli, azaz a Boboli-kert. Firenzében, sajnos, meglehetősen kevés park illetve füves tér van, ahova le lehetne heveredni és csak élvezni a napsütést. Ám a Boboli-kert mindezért kárpótol minket. Ez a hatalmas reneszánszi pompa a Pitti Palotát egészíti ki
és a teljes, kényelmes körbejárásához körülbelül 3 óra szükséges. Ide érdemes kinézni egy szép napos tavaszi délután, mondjuk olvasni egy jó könyvet, vagy egyszerűen csak elszigetelődni a külvilágtól, valamint a turistáktól pezsgő belvárosi utcák forgatagától.
Firenze egyik legpompásabb tere, a Piazza della Signoria , amelyet a 94 méter magas Palazzo Vecchio gótikus tornya ékesít, éppen csak lecsúszott a dobogóról. A téren olyan híres szoborcsoportok mellett sodródhatunk el, mint például Michelangelo Dávidjának márványmásolata ( az eredeti: Galleria dell’ Accademia ) valamint Cellini Perseus-a, aki Medusa levágott fejét tartja. S a tér pompáját emeli még Ammannati Manneris Neptun-kútja, mely Michelangelo bevallása szerint nem más, mint egy tökéletesen szép márványtömb elpazarlása.
A rangsor ötödik helyét pedig nem más nyerte el, mint Európa legrégebbi boltíves hídja, a Ponte Vecchio, mely az arannyal, valamint a nyüzsgő tömeggel vakít el minket. Különlegessége a fecskefészekként oldalaihoz épített műhelyek adják, melyekben még mai napig ötvösök és aranyművesek dolgoznak. Nem véletlen tehát, hogy a híd közepén Benvenuto Cellini szobra áll, aki korának legnevesebb firenzei ötvösművésze volt. Ennek a szobornak a kerítésére egyébként a szerelmes turisták aggatják lakatjaikat, a kulcsait pedig az Arno folyóba dobják. Ezzel jelképezve, hogy lakattal zártan őrzik érzelmeiket. Sajnos a hónapokban betiltották ezt a jópofa hagyományt, sőt pénzbírsággal büntetnek, ha valaki megszegi. Ám ennek ellenére is vannak, akik vállalják a rizikót és felakasztják a közös lakatot.
Lehetne még bővítgetni a rangsort: Santa Croce bazilika, Uffizi Képtár, Medici- Palota – csak, hogy párat megemlítsek még. Azonban elég csak a kicsiny belváros egy kis keskeny utcájában kikötni, hogy érezzük azt a hihetetlen italo-feeling-et, amit ez a város ébreszt az emberben. Nem véletlenül diagnosztizálják évente egy tucat emberen a Stendhal- szindrómát, mely a híres francia író után kapta a nevét, aki a Santa Croce bazilika látogatása után kultúrsokk, illetve szédülő érzésről számolt be. A Stendhal-szindróma mellett a Dávid-szindrómát is kimutatták. A helyiek abszolút tökéletesség és esztétikai élmény iránti nehezen feldolgozható szenvedélye roppant veszélyes. Egyfajta Dávid-kultusz uralja a várost: mindenhol Dávid szobrok, pólók, képeslapok, figurák.
Ha pedig kimerülnék a városnézés közepette, akkor Firenzében nincs olyan szűk utca ahol, ne lenne egy hangulatos kis kávézó vagy étterem, ahova beülhetnénk szusszanni egyet.
No hát, veszély ide vagy oda, méltán kijelenthetjük, hogy ha Olaszország, akkor Toscana, ha pedig Toscana, akkor Firenze kötelező megálló. Ezt a várost látni s érezni kell egy életben legalább egyszer.
