Fekete péntek

A ténykereső ember meghökkentő dolgokra lel, ha a „válság előtti” Németország állapotait vizsgálja. Jelentős kereskedelmi és mérlegtöbblet, szinte kínai színvonalon. Gyakorlatilag semmi igény külföldi működő tőkére. Szárnyaló és jövedelmező feldolgozóipar, és szinte semmi a kockázatos (és a legjövedelmezőbbnek vélt, de becsődölt) pénzügyi szolgáltatásokból. Semmi „ingatlanbuborék”, semmi tömeges eladósodottság, amelyet majd a hitelszűke tovább mélyít. A német ember inkább megtakarít, mint hitelbe vásárol.

Németország és Japán a sokak által irigyelt „exportvezéreltségnek”, az általuk megtermelt tartós fogyasztási cikkek és beruházási javak iránti világméretű kereslet drámai szűkülésének lett az áldozata. Amit a németek – joggal – erőnek véltek, az végső soron gyöngeségnek bizonyult. A német gazdaság soha nem a takarékoskodó, mindig is óvatosan költekező német polgárra épített főképp, hanem termékeinek külföldi vásárlóira. És irányítói egyáltalán nem láthatták előre, hogy az Egyesült Államokból szerteszivárgó pénzügyi válság olyan sebességgel és mértékben csap át a reálgazdaságra. Épp a német árukat felvevő legnagyobb exportpiacok – az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – dugultak be. Kevés gyógyír lehet a német lelkeknek, hogy a hozzájuk hasonlóan feldolgozóipari termékek gyártására és exportjára berendezkedett európai óriások (Franciaország, Olaszország), valamint a délkelet-ázsiai „tigrisek” (Dél-Korea és Tajvan például) ugyanabban a cipőben járnak. Japán csakúgy.

Húsz év után

Még egy hete sincs, hogy itt, Európában megéltünk egy „fekete pénteket”, ami úgy értendő, hogy ekkor kerültek napvilágra a legmegbízhatóbbnak gondolt statisztikai hivatal, a brüsszeli székhelyű Eurostat adatai. Itt volt olvasható, hogy 2008 utolsó negyedében a német gazdaság az előző negyedhez képest 2,1, az olasz 1,8, a francia 1,2 százalékkal zsugorodott. Annyival, amennyivel a német csaknem húsz, az olasz majd harminc év óta nem!

Számok, számok

Magyarországon persze nem célszerű a legnagyobbakkal és a leggazdagabbakkal példálózni, noha volna ok rá, hiszen a gazdasági teljesítmény visszaszorulása mindenütt felborította az érvényben levő költségvetési számokat. Lehet, hogy a Gyurcsány-kormány rosszul tervezett, de mit mondjon akkor az ember az immár eltávozott George
W. Bush kormányáról, amely a 2009-es (2008 októberétől érvényes) büdzsé hiányát a maga javaslatában kevesebb mint 400 milliárd dollárra tervezte, ám ezt az összeget a szövetségi költségvetés már az első négy hónapban túllépte, és Obama szerencsésnek mondhatja magát, ha 1000 milliárddal megússza.

Ma semmi sem igaz, ami bő két hónappal ezelőtt még igaznak látszott. Noha már november vége felé világos volt, hogy 2009-ben negatív növekedésre kell számítani, a nemzeti statisztikai hivatalok, a központi bankok és a legkülönfélébb gazdaságkutatók alaposan elszámították magukat. Január végén már egészen más számokat nyomtattak ki, mint két hónappal korábban – és nem azért, mert nem tudnak számolni, hanem azért, mert képtelen voltak megfelelően kalibrálni a december vége felé immár teljes súlyával kibontakozó vészt. Álljon itt néhány százalékos adat ennek szemléltetésére (az elöl álló számok 2008. novemberiek, a hátsók 2009. januáriak). Egyesült Államok: –0,2, –2,0. Japán: –0,5, –3.2. Euróövezet: –0,1, –2,1. Németország: –0,2, –2,5. Svájc: +1,7, –1,0. Észtország: –1,1, –5,0. Lettország: –0,5, –8,0.

Közben csöndben megdőlt egy hiedelem. Hogy tudniillik az euró megvéd a válságtól. „Cserébe” azért, hogy az eurót birtokló országoknak gyakorlatilag semmilyen monetáris mozgásterük nincs (nem játszadozhatnak a kamatszinttel, sem föl-, sem leértékelés nincsen), az árfolyamhullámzással járó kockázatoktól valóban mentesek, ám felbukkant egy merőben új probléma, amely hovatovább az euró létét veszélyezteti.

Nem hungarikum

Az unió „perifériáján” élő, nehéz, sőt súlyos helyzetben levő országok – Spanyolország, Írország, Görögország, Portugália – egyre magasabb kamatok mellett tudják csak az állampapírjaikat értékesíteni, s ezáltal friss pénzhez jutni, amivel az exponenciálisan növekvő munkanélküliség mellett adósságválságba sodorják magukat. (Ez, kérem, nem hungarikum.)

A maastrichti szabályok szerint ugye a költségvetés deficitje egyetlen euróövezeti országban sem haladhatja meg a 3 százalékot. Ehhez képest az immár elszabadult ír költségvetés hiánya 2009-ben 11 százalék körül lesz, a spanyolé verdesni fogja a 6-ot, a portugál az 5-öt, az olasz a 4-et, és Franciaország is átlépi a 3 százalékos határt!

E legfontosabb stabilitási kritérium meg nem tartása fölött ugyan az EU kénytelen átmenetileg szemet hunyni, azzal azonban semmit nem tud kezdeni, hogy a könyörtelen pénzpiacok a görögöket, íreket, portugálokat, olaszokat – mondjuk egy tízéves lejáratú államkötvény kibocsátásakor – már-már magyar méretű „büntető kamatokkal” sújtják. Egyszóval az említettek pokoli drágán tudnak „pénzt csinálni” maguknak.

És ezenközben a horizonton még csak ki sem bontakoznak a körvonalai valamiféle közös fellépésnek. Az, hogy az Európai Unió – amerikai mintára – hozzon létre egységes válságkezelő alapot, gyakorlatilag ad acta tétetett. Nem utolsósorban Németország ellenállása miatt. Az amúgy is módfelett óvatos Merkel-kormánynak semmi kedve ahhoz, hogy ír bankok veszteségeit finanszírozza, vagy francia autógyártókat állítson talpra. A kancellár asszonynak tulajdonítják azt a csúnya kiijelentést, hogy mindenki egye meg, amit főzött. (Az eredetiben ez durvább: az excrementumra történik utalás, ha jól tudom.)

Végső menedék?

Az IMF már panaszkodott is, hogy az euróövezeti országoknak nincs „végső menedéknek” számító hitelezőjük, merthogy a „rendszer” így van megalkotva. Az Európai Központi Banknak egyszerűen nincsen joga ahhoz, hogy (például a bankjaik kimentésével járó hatalmas öszszegek miatt) eladósodott kormányokat kirántson a bajból.

Magad, uram! – ez a jelszó ma, amely paradox módon az unió frissen csatlakozott, viszonylag szegény tagországaira áll legkevésbé. Ezek (például Magyarország) méreteikhez és igényeikhez képest igen jelentősnek mondható fejlesztési pénzek mozgósításával enyhíthetik a recesszióból, a hitelszűkéből, a munkanélküliségből és az eurómegfelelési kényszerből összegeződő nyomást.