Ezüstlányok őszi aranyban

Szkubi lelkesen csahol, Albert feszülten hallgat és vár, Fülcsi várakozó álláspontra helyezkedik, hogy aztán nagy ívben hanyagoljon bennünket. Neki csak a gazdi létezik. A háromfős őrző-védő testület (Dani Gyöngyi csapata) manapság megszokhatta az újságírószagot, kíváncsian leszimatolnak minket, ellenőrzik a fotóstáskát, a magnót, majd viharosan kivágtatnak a kertbe: szép időnk van, legyen a fűben a riport. Krajnyák Zsuzsa (a csapattárs, barátnő) úgyis késik, a bölcsiből hozza a gyereket, London három napja a múlté, aranyló ősz van, de még jó meleg. A nagy házban a térkiképzés is jelzi a lakók speciális igényeit: sehol egy lépcső, sarok, kiszögellés. Széles közlekedőutak, egybenyíló szobák. Gyöngyi férje is kerekes székben élt, ő másfél éve ment el közülünk.

Az első nagy fordulatot Dani Gyöngyi életében 1991 sötét februárja hozta. Addig a kamasz lányok zűrös világát élte, Kaposváron lakott, a tizenvalahány évvel idősebb nagylány és az értelmi fogyatékos húgocska mellett, az apa gyárban dolgozott, az anya takarított, Gyöngyi szakmunkásképzőbe járt. Közepesen tanult, vigyázott a sérült gyerekre, és „nem viselkedett példaszerűen”. A szülők néha leültek vele: így ne csináld, amúgy ne csináld, Gyöngyikém, de az utak szövevényesek, azt senki sem mondta meg, mit hogyan is csináljon.

Egyszer leküldték kenyérért a boltba, s három nap múlva érkezett meg, igaz, a kenyeret is hozta. Februárban bántalmazta a fiú, akivel járt, nyilvánosan társaságban megszégyenítette.

– Igazat adtam mindenkinek. Úgy láttam, hogy a lelkiismeretem ellenében élek, csak bánatot okozok azoknak, akik szeretnek. Nem érdemes így tovább csinálni, megváltozni úgysem tudok.

Fölment a négyemeletes panel tetejére, és levetette magát. Későbbi „utókeresztanyja” mondta: „Szűzanya kötényébe estél.” Igaza lehetett.

– A döntés, hogy ugrani fogok, az enyém volt, a másik, hogy életben maradok, szerintem Istené. Talán valami célja van velem, valamit üzenni akart a sorsommal. Néha csak érzem, mégis jó, hogy itt van, kísér az utamon.

Ami „Szűzanya kötényét” illeti, az egy tenyérnyi, piszkos hóbucka volt a betontenger közepén. Ha húsz centivel odébb esik, nincs itt. A kórházban nem is mondtak semmit, hallgattak. A nővére kotyogta ki: ő ismer olyan boldog embert, aki kerekes székben él.

– Mondom neki: „Te Macó, ne bomolj, húsvétra otthon is vagyok, legfeljebb veszítek egy évet.”

Így történt, de kicsikét máshogy... Teltek a hónapok. Biztató volt, hogy megígérték: nemsokára kapja a járógépet. Hajnalban, ébredés után figyelte önmagát, „mozdul-e belül valami”. De süket csend volt. Járógépet sem kapott, és egyszer betoltak egy széket. Azóta abban él. Nem volt még érett ahhoz, hogy a Marczibányi téri mozgássérültcentrum légkörét elfogadja. Egy év valóban kimaradt. Akkor találkozott egy keresztény közösséggel, amely meghallgatta és befogadta.

Szkubi zaklatott csaholása jelzi, megjött Zsuzsa (33) és Zselyke (2). A kis szöszi még korhatár alatt döntötte el, hogy ő pedig feláll és járni fog. Felpattant, és azonnal szaladgálni kezdett. Ez azóta se változott. Zselyke beröpdösi a kertet, végigpásztáz néhány szobán, a helyzetet stabilizálni kellene, s ez nem is olyan egyszerű.

Zsuzsa mindenben Gyöngyi ellenpontja. Ha a finom vonású, szomorkás Gyöngyike vívódó alkat, Zsuzsa maga az életvágy, a szókimondás. Harsányan nevet, imád enni, inni, bulizni, főzni, gyereket szülni és nevelni. És sport ide, olimpia oda, rá-rágyújt néha, igaz, csak lájtosan. Nemrég mentek szét a párjával, talán a nagy verseny előtt.

– Így hozta a sors. Megmaradt nekem Zselyke” – nevet, csak éppen ki nem mondja: „Mi dolga itt még egy férfinak? Azzal csak gond van.”
Zsuzsának minden hepiend. Gyöngyi az athéni ezüst után sírva fakadt, Zsuzsa „megy, mint a gőzgép”, s valóban örült az ezüstöknek. Félénken a bal lábára pillantok, aminek lenni kéne, de nincs.

– Fejlődési rendellenesség – zárja rövidre élete nagy történetét, s ezzel be is fejeztük.

Mintha azt mondaná: nem nőtt ki az egyik lábam, bagatell. Siettek is a szülők úszásra íratni az első gerincferdüléssel, legalább az a hát legyen egyenes. De az úszáshoz eredmény kellene. Olyan nem nagyon volt, és átnyergelt a vívásra. Az uszoda és a strand úgyis barátságtalan környezet egy fogyatékkal élőnek. A gyerekek természetes kegyetlensége eltörpül a felnőttek „gyöngéd tapintata” mellett. „Juj, ne nézz oda, kisfiam. Látod, ezért kell jó gyereknek lenni.” Egy idő után beszól az ember a tompaagyú, bámész népnek.

A barátnők a páston nem mennek egymás ellen, Zsuzsi A, Gyöngyike B kategóriás. Az első csoport végtaghiánnyal élőkből áll, a második gerincsérültekből. Ami mindkét csoportnál azonos: a székek rögzítve vannak, ülő helyzetből emelkedni tilos. Ezt a versenyen külön bíró figyeli. A vívók csak „fenékbírónak” mondják.

Zsuzsa és Gyöngyi nemcsak külön világ, Istenhez való viszonyuk is nagyon más. Zsuzsát „nem nagyon fogta meg a dolog”, Gyöngyi mély vallásosságát is praktikusan értelmezi.

– Minden csapatban elkel egy imádkozós ember. Biztos, ami ziher.
Egyszer azért elkotyogja: – Volt idő, mikor haragudtam Istenre. Miért én? Miért pont velem tette ezt?

Gyöngyi – Zsuzsi szerint – lelkizős, önemésztő típus, kivéve, ha fel kell szúrni valakit, akkor nem ájtatoskodik. Zsuzsa a kiélezett helyzeteket szereti, mikor 14-14-re állnak, s egy találaton múlik minden.

– Akkor fölmegy az adrenalinom. És az remek.
Ezt hívják versenyző típusnak.

Gyöngyinek a Marczibányi téren korlátozott lehetőségei voltak. Lehetett volna bőrdíszműves, varrónő, parókakészítő, szőnyegszövő, járhatott volna gimnáziumba a Hermina útra. A szülők mint jó munkásemberek a szakmát preferálták. „Mire mész ma egy érettségivel?”

Gyöngyi belevágott a parókaügybe, s nem készített egy fia parókát sem.

– Ahogy egyre több embert megismertem, rájöttem, szívesen beszélgetnek velem. Van érzékem a kommunikációhoz.
Munkavállalási tanácsadóként dolgozik.

– Ha maradok, aki a baleset előtt voltam, más pályát futok be. Lehettem volna pamutgombolyító, alkoholista, benzinkutas, pincér, annyi minden. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki menjen fel a tetőre. Én fölmentem, és szerencsésen estem.

A sport iránti vonzalom már a Mar­czibányi téri fiúkhoz kapcsolódik. Imádtak székből kosarazni, más volt a mozgáshoz való viszonyuk, ahogy kipottyantak, s azonnal visszapattantak, ahogy pattogtatták a labdát, és bedobták a szaggatottról. Nem szégyellték még az inkontinenciát sem. Mosolyogva jegyezték meg: „Haza kell ugornom, srácok, bepisiltem.”

Nehéz kérdéshez érünk. Miként lehet a nőiséget megélni kerekes székesen. Gyöngyi csak mosolyog.

– Természetesen. Nem szültem gyereket, talán a sport miatt. De ez szerelmi házasság volt.
A férjével (és a szerelemmel) a Motiváció Alapítványnál ismerkedett meg Gyöngyi. P. tizenhéttel volt idősebb, intézetben nevelkedett, nem sokkal korábban maradt özvegyen egy nyolcéves kicsi lánnyal. A nyolcvanas évek végén az országúton „megütközött” egy kamionnal, és ő húzta a rövidebbet. Akkor került kerekes székbe.

Zsuzsánál kérdés sem volt, akar-e gyereket, ami a sport és a munka, az óvoda vagy a bank mellett nem könnyű műfaj.

– Nem akarok erről beszélni. Itt van Zselyke, és ez mindent megér.

Varázsütésre megjelenik a kislány, cicásan a mami ölébe bújik, fehér, mint a tej, édes mint a méz, gyönyörű, mint a tavaszi napsugár. Anya ezzel egyet is ért.

– Jól sikerült – mondja megkönnyebbülten. S ahogy Zselyke az ölében fészkelődik, talán maga sem veszi észre, kezét ösztönösen a kislány bal combjára helyezi...
Gyöngyi tavaly májusban maradt egyedül. A tragédia, mint mindig, riasztóan köznapi. Betegség, nehéz élet, napi két doboz szűrős Szimfónia, a vége felé már csak öt szál. De akkor már késő volt. Gyöngyi végig reménykedett. Krajnyák Zsuzsi meséli: az egyik este felhívta a kórházból, P. húslevest enne. De reggel némák maradtak a mobilok.

Nyilván az olimpia is segített talpra állni. Athénban a férj még ott volt a „Hajrá Gyöngyi” feliratú trikolórral.

– Most lélekben voltunk együtt – mondja Gyöngyi, és hallgatunk.
A nagy játék azért folytatódik. Gyöngyi Szocsiba szeretne kijutni, a téli olimpiára, mert bármilyen furcsán hangzik, remekül síel.

– Abban aranyesélyem is lenne – mondja bizakodva.

Alkonyodik. A fotós kéri, álljon fel a csapat, készüljön néhány kép, „míg le nem megy a nap”. Most itt állnak, ellenfényben. A cél 2016 – Rio. Nem adják fel, harcolni fognak, míg le nem megy a nap.