Ezek megőrültek?
A négyszeres vezetőváltás – Kína, Japán, Észak-Korea (KNDP), Dél-Korea – után a világsajtó tele volt azzal, hogy mivel minden új elnök, illetve miniszterelnök tiszta lappal indul, dacára a valamennyi szereplőt befogó konfliktushalmaznak, az enyhülés szép napjai várnak a kelet-ázsiai térségre. Ehelyett a koreai félszigeten olyan konfliktus tört ki, amilyenre csaknem húsz év óta nem volt példa. ACZÉL ENDRE írása.
1994-ben, Clinton elnöksége idején is az északi atomfegyverkezés volt a viszály oka. Még élt az államalapító Kim Ir Szen elnök, amikor a KNDP megtagadta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségtől az atomsorompó-szerződésbe foglalt ellenőrzési jogot, s amikor az ügynökség az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte az ügyet, az észak-koreaiak azzal fenyegették meg a világot, hogy ha szankciókat foganatosítanak velük szemben, készek háborúzni is – természetesen Dél-Korea, illetve az ott állomásozó amerikai erők ellen. Noha William Perry amerikai védelmi miniszter a szenátus előtt puszta retorikának minősítette a phenjani fenyegetéseket, kimondta azt is, hogy ez persze hipotézis, és Amerika nem engedheti meg magának, hogy tetteit hipotézisekhez igazítsa. Ennek megfelelően az év folyamán alaposan felhizlalták a Dél-Korea védelmét ellátó amerikai erők eszköztárát: repülőgépekkel, rakétaelhárító fegyverekkel, tüzérséggel.
A konfliktusból – noha mai megítélés szerint a felek hajszálnyira voltak a háborútól – végül nem lett semmi. 1994 októberében Genfben az Egyesült Államok és Észak-Korea megállapodott arról, hogy az északiak befagyasztják katonai célzatú nukleáris erőfeszítéseiket, segítséget kapnak új atomerőművek létesítéséhez, élelmiszerhez jutnak, egyszersmind fokozatosan normalizálják a két ország diplomáciai viszonyát. A megállapodás csaknem tíz évet élt, és csupán akkor omlott össze, amikor 2003-ban a KNDP felmondta az atomsorompó-szerződést, s rá három évre végrehajtotta első, föld alatti atomrobbantását.
Ennek a történetnek több eleme köszön vissza manapság. Rakétakísérlettel fűszerzett atomrobbantás; szankciók; háborús fenyegetőzés. Ám az igazat szólva nem illeszthetjük a déja` vu címkéjét a történtekre, mert amit az észak-koreai Kim-dinasztia harmadik nemzedéke, élén a harmincéves, Svájcban nevelkedett Kim Dzsongunnal művel, példátlan. Miután Északon idén februárban végrehajtották a sorrendben harmadik atomkísérletet (2006, 2008, 2013), s válaszul erre megkapták – kínai „igen” szavazattal! – az ENSZ Biztonsági Tanácsának újabb szankcióit, a tetejébe meg egy B–-2-es „lopakodók” bevonásával végrehajtott amerikai–dél-koreai hadgyakorlatot, pestiesen szólva: „berágtak”, de nagyon.
Nemzeti kincs
Az ifjú diktátor rakétaesővel fenyegette meg az amerikaiakat, és bármi képtelenségnek hangozzék is, bevonta ebbe a körbe nemcsak a csendes-óceáni amerikai támaszpontokat (Guam, Hawaii), hanem magát a kontinensnyi amerikai anyaországot is. Túl ezen: hadiállapotot hirdetett ki Észak és Dél között, bejelentette, hogy a 2007-ben (apja által) „molyzsákba” helyezett jongbjoni, plutóniumtermelő reaktort újból működésbe állítják, s közölte: az „önvédelmi célokat” szolgáló atomfegyverkezést nemhogy folytatják, tárgyalni sem hajlandók a leállításáról, lévén az „nemzeti kincs”, nem pedig alku tárgya. Március 26-án az észak-koreai televízió hírolvasó bemondója közölte az egész néppel a néphadsereg vezetőinek parancsát: álljon minden katona készen az amerikai támaszpontok megtámadására és a Dél elleni „tényleges (fizikai) akcióra”. Huh! Közben az Észak egyenruhát nem viselő polgárai olyan óriásposzterek látványát élvezhették, amelyeken koreai rakéták hullanak... hová is? Washingtonra...
E ponton visszatérünk Clinton első számú hadügyéréhez. Ha akkor retorika volt csak, amivel az északiak fenyegetőztek, most duplán, triplán az, hiszen mindenki tudja: a KNDP hosszú évekre van attól, hogy nukleáris robbanófejjel ellátott interkontinentális rakétát fejlesszen ki. Induljunk ki tehát abból, hogy mindaz, amit az ifjú Kim kimondott, üres fenyegetőzés. Történetesen az a (talán) rémhír is, hogy az északiak az ország Japán felé néző partjaira közepes hatósugarú rakétákat telepítettek, olyanokat, amelyek elér(het)ik Guamot is. De ami a szakemberek szemében üres fenyegetőzés, az odahaza az indoktrináció legfelső foka. Népe és a tábornoki kar előtt Kim Dzsongun úgy jelenik meg, mint rettenthetetlen hadvezér, akinek egyetlen szavára a koreai néphadsereg szétzúzza az ellenséget.
Persze nem fogja. Nemcsak azért, mert nem tudja, hanem azért, mert nem akarja. Észak-Korea valójában tárgyalni akar, tárgyalásos úton elismertetni magát mint atomhatalmat, szabadulni a szankcióktól, és (immár hat évtizede) „különbékét” kötni az Egyesült Államokkal. Tárgyalási pozícióját semmi mással nem képes alátámasztani, mint az atombombájával és a rakétáival.
A nemzetek közösségéből azonban ez az érzület hiányzik, amint arra az iráni példa is rávall. A világ egyáltalán nem kíván megbékélni azzal, hogy az atomhatalmak száma gyarapodjék, pláne, hogy legálisan rendelkezzenek nukleáris fegyver fölött olyanok, akik teljességgel kiszámíthatatlanok. A remetebirodalomnak elkeresztelt Észak-Korea éppen ilyen.
Egy biztos. Ebben a feltüzelt országban, ahol a tökéletesen agymosott katonák valóban ugrásra készen állnak, a hatalom megengedi nyugati tudósítóknak, hogy leírják: az égadta világon semmi jele annak, hogy az 1,1 milliós hadsereget mozgósították volna. Most hétfőn, az államalapító 101. születésnapján (lapzártánkig) nem hajtották végre azt a rakétakísérletet, amelyet a nemzetközi sajtó jó előre beharangozott. Phenjan repülőterén egyetlen harci gépet se látni. A nagykövetségek, amelyeket az észak-koreai külügyminisztérium április 10-i határidővel evakuálásra szólított fel, mondván, onnantól fogva a biztonságukat nem képesek garantálni, a fülük botját se mozgatták. Sőt, a kínaiak viszontköveteltek: teljes biztonságot a követségüknek, a konzulátusaiknak. Ez elég sokat mond.
Mint ahogyan az is, hogy Kína új elnöke és pártfőtitkára, Hszi Csin-ping a KNDP nevének említése nélkül, de nagyon is ráutaló modorban kijelentette: „Egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy a térséget, sőt az egész világot a maga önző érdekei miatt káoszba taszítsa.” Külügyminisztere, Vang Ji ennél konkrétabb volt: Kína, mondta, „nem fogja tűrni, hogy bárki is... bajt keverjen a küszöbén”. Egy további pofon a jó barátnak: az 1953-as fegyverszüneti megállapodást, amelynek maga is aláírója, Kína érvényben levőnek tekinti, ergo nincs „hadiállapot”.
Különbéke?!
Hiányzó élelmiszerben, üzemanyagban és külföldön elhelyezett dollárszázmillióit tekintve Észak-Korea teljes egészében egyetlen támogatójától, Kínától függ. Lényegében a kínaiakon áll vagy bukik, hogy a rezsim képes-e életben maradni. Peking azt akarja, hogy maradjon. Tudván ezt, John Kerry amerikai külügyminiszter a múlt hét végén arról győzködte a kínaiakat, hogy bírják rá barátaikat az atom- és rakétafegyverkezés feladására. Ha ez megtörténik, ha Phenjan megteszi az első lépést, akkor Amerika akár Kim Dzsungunnal is hajlandó tárgyalni. De csak akkor. Sőt, valamivel később Kerry egy kis mézet is tett a madzagra: ha a KNDP megteszi az első lépést, akkor az amerikaiak visszavonják Dél-Koreába telepített rakétaelhárító eszközeiket. Közben Dél-Korea akár minden előfeltétel nélkül is tárgyalna, azonban ezt az ajánlatát Kimék „kézből” visszautasították. Nekik az amerikaiak kellenek, a különbéke, amelyből a Délt ki lehetne rekeszteni. Ez persze felhőkakukkvár.
Észak-koreai propagandafilm a fegyveres erőkről:
