Erdogan játszmái

Ahmet Davutğlu, a kutyahűségű miniszterelnök megtette neki azt a szívességet, hogy kisiklatta a koalíciós tárgyalásokat, ami után ő nyugodt szívvel négy hónap múltán kiírhatott egy új választást, amelyet az AK a szavazatok közel 50 százalékával megnyert, s ilyenformán megint egyedül alakíthat kormányt. Igaz, az alkotmánymódosításhoz – az elnöki és a végrehajtó hatalom egyesítéséhez – még kellett volna 13 mandátum, de Erdğant élteti a remény, hogy a hiányt a szélsőjobb pótolja, és akkor végre kiírathatja a népszavazást. Arra ugyanis szükség van. Az „illiberális török demokrácia” ennyiben még előttünk van.

Mi tagadás, Erdğan szerencsejátékot űzött. A „hirtelen” (snap) választásokon rajta is veszthetett volna, esetleg az AK parlamenti többsége tovább zsugorodik. De bevált trükkhöz folyamodott. A kurd PKK, az Iszlám Állam (IS) és az ellenségnek tekintett szomszédos szíriai rendszer „terror-harapófogójába” szorított török állam hamis képzetét keltve olyannyira sikerült felkorbácsolnia az amúgyis meglevő nacionalista-soviniszta érzelmeket, hogy a haza megmentőjének, az erőskezű vezetőnek a képében tudott a választók elé állni. A felvilágosult, világias értelmiség és üzleti élet hiába „vitte el” a maga pártjával, a liberális Köztársasági Néppárttal Törökország európai felét és az európai mércével is mérve nagyon fejlett égei-tengeri partszakaszt; hiába csökkent alig-alig a mérsékelt kurd párt (HDP) támogatottsága – az AK „ellopta” az ultranacionalista MPP filozófiáját és mandátumainak majdnem a felét, ezzel pedig visszatornászta magát a hatalomba.

Mivel a mandátumok negyede a liberálisok, tíz százaléka a mérsékelt kurdbarátok kezén van, a jámbor ember azt gondolhatta volna, hogy a választók üzenete egyfajta koalíciót sürget, és más rendszerekben (például Nagy-Britanniában vagy Németországban) ezt az üzenetet a legerősebb párt meg is hallja. Törökország más. Illiberális, mint Oroszország, Venezuela vagy Magyarország. Ezekben nincs meg a készség a nemzeti kiegyezésre, vagy ha van, az a Vezér egyeduralmának erősítését szolgálja. Erdğan már a győztes választások másnapján lerántotta magáról a leplet: frontális támadást intézett mindazok ellen, akik felfogása szerint szembemennek a török nemzeti érdekekkel. Amelyek azonosak az övéivel. Csak semmi fék és egyensúly; egy a tábor, egy a zászló! Erdğan megállás nélkül zaklatja a „felforgató elemeket”, legyenek azok sajtótermékek – tévék, rádiók –, legyen az a Twitter vagy legyenek kurd vagy liberális politikusok, civilszervezetek – a listát jól ismerjük.

Törökország NATO-tag. Nem mondhatnám, hogy szövetségesei, élükön az Egyesült Államokkal, napi szemrehányást tennének a demokráciadeficitekért, noha ez volna a dolguk. Erdğan birodalma – a NATO második legnépesebb hadseregével – ugyanis kihagyhatatlan abból a játszmából, amely Szíria körül folyik. Ennek részleteiről valamivel később, de létezik egy alaphelyzet. Török területen pillanatnyilag kétmillió szíriai menekült táborozik, és ezekből a táborokból indulnak hosszú sorokban Görögország (tágabb értelemben Európa, elsősorban Németország) felé azok a migránsok, akik egyre nagyobb terhet raknak az uniós és a nem uniós európai országokra.

Leküzdve undorát és utálatát, Angela Merkel német kancellár megértette, hogy akárki legyen is Erdğan, nélküle a menekültáradatot megfékezni nem lehet. Elzarándokolt tehát Ankarába, bőkezű segélyt ígért a menekültek ott- és eltartásához, tetejébe pedig igen komoly politikai engedményeket is kilátásba helyezett. Vízummentes közlekedést török útlevél-tulajdonosoknak Németországba, plusz – amire évek óta nem volt példa – a törökök uniós csatlakozásával összefüggő tárgyalások felgyorsítását. S mindez épp a választások előtt történt – sok elemző szerint Merkel ennél rosszabbul nem is időzíthette volna utazását. Hiszen az egészből az jött ki, hogy az unió fejet hajt Erdğan előtt, elismeri, hogy valójában tőle függ, milliósra dagad-e a menekültáradat vagy megmarad a százezres nagyságrendnél. A török elnök ünnepelhette magát, sőt november 1-jén arathatott is. Honfitársai láthatták, hogy az „erős embert” erős tisztelet övezi ott, ahol erre épp a legnagyobb szükség van – Németországban.

Mindettől azonban nem telepedik homály az elemző szemére. Erdğan szíriai és térségi politikája több mint zűrzavaros. Az a tetszetős jelszava, hogy „két terrorista bandával” – a kurd gerillákat tömörítő PKK-val és az Iszlám Állammal – küzd egyszerre, hiteltelen. Igaz, engedi az amerikaiaknak, hogy török támaszpontokról bombázzák az IS szíriai és iraki állásait, ugyanakkor ő maga legalább annyi bombát szór le az IS támaszpontjaira, mint a kurdok által ellenőrzött területekre és Asszád szír elnök csapataira. Szövetségese az IS és az Asszád-rezsim elleni, Amerika irányította koalíciónak, és elszánt ellensége azoknak a kurdoknak, akik eddig lenn a terepen egyedül tudtak sikeresen ellenállni az IS-nek.

A „nagy helyzet” az, hogy Törökország jobban fél a kurd autonómiától, mint az Iszlám Államtól. Lévén az Erdğan-rezsim maga is iszlamista, én magam soha nem adtam hitelt azoknak a fogadkozásoknak, hogy az IS-ben tömörült iszlamista fanatikusokban a török állam épp olyan ellenséget lát, mint az állami szuverenitására nézve állítólag halálos fenyegetést jelentő kurdokban, egy szíriai–iraki–törökországi területen kialakítandó Kurdisztánban. Igaz, tavaly még úgy látszott, hogy Erdğan kiegyezik a kurdokkal, de aztán jöttek az idei terrormerényletek, s nyomukban a haszonelvű megfontolás: jobb a kurdokkal konfliktusban lenni, mert ez örök táp a török nacionalizmusnak. Tény ugyanakkor, hogy a PKK is felmondta a fegyverszünetet, s ezzel minden kezdődött elölről. S ott tart ma is.

Ám ha a kurdoknál kicsit messzebbre pillantunk, tapinthatóvá válik Törökország szinte teljes diplomáciai elszigeteltsége. Összeveszett és csak félig-meddig békült ki Izraellel, a régi baráttal. Ottomán álmokat kergetve pártfogásába vette az egyiptomi „tavaszt”, az iszlamista Moszlim Testvériség rendszerét, mely, mint tudjuk, összeomlott, a helyén félkatonai diktatúra van, amelyik nem felejti Erdğannak a lázadók támogatását. (Érdekes, hogy a török elnök „morális megfontolásokból” helyezkedett szembe mind a Mubarak-, mind az Asszád-féle diktatúrával. Épp ő.) A síita Irán a szunnita Törökországgal szemben rendíthetetlenül támogatja az Asszád-rezsimet – még egy baráttal kevesebb. Aztán ott van – nem mellékesen – Oroszország, amely ugyancsak Asszád mellett áll, és a haditengerészeti támaszpontja mellé most épp légi támaszpontot épít a szíriai Latakiában. Szó mi szó, sehol egy barát.

Erdğannak nemhogy a környezetét, de voltaképp a saját országát sem sikerült pacifikálnia. Igazán jót tenne neki, ha a megegyezést keresné önnön megalomániája helyett. De erre eddig nem volt se képes, se készséges. Nyugodtan szembenézhet azzal, hogy ha így folytatja, egyre többeket idegenít el magától és rendszerétől, pláne, hogy évtizednyi szárnyalás után az ország gazdasága is nagy bajban van. És itt nem a török nemzeti valuta páratlan értékvesztésére gondolok elsősorban, hanem a külföldi befektetések több mint aggasztó zsugorodására, melynek oka csakis a külső és belső instabilitásban keresendő. Pár éve Törökország még irigység tárgya volt. Ma már egyáltalán nem az. Lehet, hogy Erdğan egy szép napon még fájlalni fogja „zseniális” trükkjét, amellyel pártját visszahelyezte a hatalomba. Jobb lett volna kiegyeznie mindenkivel.