Egy igaz ügy, pár bátor ember

Másodjára aratott győzelmet a magyar civil társadalom a kormány fölött. Másodjára történt meg, hogy az elképesztő társadalmi nyomás hatására meghátrálni kényszerült a hatalom, és fejet hajtott a polgári közélet akarata, igazságérzete, derekas kiállása előtt.

Rendkívüli hét áll mögöttünk.

Az első

Az ember hamar felejt. Különösen hamar felejt a közélet. Ugyan ki emlékszik már Schmitt Pálra, az elnöki pojácára, aki heteken át védte foltos mundérja becsületét, aki mögé felsorakozott a kormányzat majd minden nagyja és kicsinye, akit védelmébe vett valahány talpnyaló csak akad ebben az országban, és akinek mégis mennie kellett, mert jelenléte tűrhetetlenné lett.

A csalás, a hazugság, az alakoskodás vált akkor elviselhetetlenné. A méltó közfelháborodás, a kíméletlen gúny, és végül az egyetemi közélet bátor döntése söpörte ki hivatalából a talmi politikai giccs megtestesítőjét.

Akkor néhány hét kellett a győzelemhez. Akkor a kormány még nem sejtette, mennyire erősek vagyunk. Akkor még mi sem tudtuk, hogy van-e esélyünk a sikerre. Akkor még senki nem merte hinni, hogy a sajtó, a blogfalka, a facebook-nyilvánosság, a pub-politika, s persze a szakmai becsület meg tudja majd buktatni a köztársaság méltatlan elnökét. Ezért kellettek hetek ahhoz a bukáshoz

A második

Ma azonban öt nap alatt dűlőre vittük a dolgot. Hétfőtől péntekig minden megváltozott. A pökhendi és arrogáns kormányzati felvonulásból gyors defenzíva lett. A családon belüli erőszak kérdése pár nap alatt eldőlt. A civilek javára.

Persze ehhez a civil győzelemhez nagyon kellett az a közfelháborodás, ami Varga képviselő úr szavai kiváltottak, kellett az elszánt lendület, amivel az ügy élharcosai tovább lengették zászlóikat, kellett a nyilvánosság széles csatornáinak ezernyi hangja és grimasza, képe és szava, kíméletlen kacaja és bölcs tanácsa.

És legfőképpen kellettek hozzá a nők. Kellettek hozzá anyáink, asszonyaink, szerelmeink és lányaink, akik úgy értették meg ezt a kérdést, ahogyan mi, férfiak soha meg nem érthetjük. Megértették és kiálltak egymásért. Kiálltak a veszélyben élőkért, a megalázottakért, a kiszolgáltatottakért. Kiálltak azokért, akikért a kormány nem állt ki, akiknek létét nem veszi tudomásul, akiknek jajszavát nem hallja meg.
Köszönet érte nektek, asszonyok!

És az összes többi, mind

Köszönet érte, mert ezen a héten sokat tanultunk tőletek. Megmutattátok nekünk: legyőzhetetlen erejű a szolidaritás, elsöprő hatású az összefogás, és, ami talán ezeknél is fontosabb, mindent megváltoztat az, ha képesek vagyunk átélni, belátni és megérteni a másik helyzetét.

Mától kezdve nem mehetünk el vállunkat vonogatva az elesettek mellett. Mától kezdve nem nézhetjük tétlenül a nyomort. Mától kezdve nem tűrhetjük el az aljasságot, az agressziót, a rablást és kényszerítést.
És nem csak azért, mert mától kezdve tudnunk kell, mit jelent az együttérzés, de legfőképpen azért nem, mert ezen a héten megtanultuk azt is, hogy nem vagyunk tehetetlenek.

Amíg azt hittük, úgysem számítanak tetteink, szavaink, gesztusaink, mert semmit nem ér a magányos cselekvés, addig ez a hit felmentett a tett kényszere alól. Amíg azt hittük, hogy az efféle hősködés csak arra jó, hogy kihívja a hatalom megtorló lépéseit, addig ez a hit félrefordulásra bírt. Amíg azt hittük erőtlenek és tehetetlenek vagyunk, addig ez a hit megtartott bennünket erőtlenségünkben és tehetetlenségünkben.

De most már látjuk a valót és tudjuk, mit kell tennünk: Egy igaz ügy, pár bátor ember, és minden, minden megváltozik.