Egy bukás menetrendje

Botrány ez a javából. Olyan, amelyben blamálta magát egy demokratikus állam politikai elitjének, sajtójának, jogszolgáltatásának jelentős része, és persze a botrányt kaján figyelemmel követő társadalom. Mi több: tönkretette egy ember, egy család életét, és aláásta az államelnöki hivatal tekintélyét. Ezen nem változtat a mostani, Christian Wulff ártatlanságát közvetve igazoló ítélet sem. Ő most már bukott államelnök marad egész életében, feleségét pedig elkíséri az aljas vád állítólagos prostituáltmúltjáról.

Össztűz a Bildtől

De kezdjük elölről. Christian Wulff volt a szövetségi köztársaság tizedik, egyben legfiatalabb elnöke. Ötvenkét éves korában költözött be két évvel ezelőtt csinos feleségével és három kisgyermekével a berlini Belvedere-palotába. Előtte hét évig a CDU sikeres tartományi miniszterelnöke volt Alsó-Szászországban. Életigenlő, a társasági életben otthonosan mozgó stílusa új volt az idős elődeitől megszokott lassú, megfontolt, körültekintő (mások szerint unalmas, öreges) stílushoz képest a berlini politikai életben. Már legelső államelnöki beszéde is szokatlan hangvételű volt. Az országban vegyes visszhangot keltett, amikor „színes német köztársaságról” beszélt. „Mi az, hogy színes?” – kérdezte a jobboldali populista Bild Zeitung. „Németország egységesen fehér bőrű, keresztény ország!” – tette helyre az elnököt a világ egyik legjobb bulvárlapjának tekintett s legnagyobb példányszámú német napilap. Röviddel később Wulff továbbment. Tekintettel a sok millió iszlám vallású, zömében már harminc éve Németországban élő török vendégmunkásra, kijelentette, hogy „az iszlám ma már Németországhoz tartozik”. Ezután kérdezte szalagcímben tőle a Bild: „Miért udvarol olyan nagyon az iszlámnak, elnök úr?”

Erre az időre tehető a törés az államelnök és a Bild Zeitung között. Előtte Wulff – mint most könyvében írja – jó viszonyban volt a lap főszerkesztőjével, Kai Diekmann-nal. Hannoveri miniszterelnöksége idején a családjaik összejártak, és Wulff szívesen vette, hogy politikájáról a Bild elismerően írt. Ez megváltozott, amikor mint államelnök elítélte az országban a kisebbségek, mindenekelőtt az iszlám vallású vendégmunkások ellen egyre erősödő propagandát, s ezzel szembefordult a Bild Zeitung nacionalizmusra, faji kirekesztésre hajlamos olvasótáborával. Diekmann őket fontosabbnak tartotta, mint a Wulffhoz és családjához fűződő barátságot, ami újságírói szempontból érthető. De sértik a szakmai etikát azok a módszerek, amelyeket a lap később alkalmazott.

És itt levonhatjuk az első tanulságot. Egy magas rangú politikus ne tartson baráti kapcsolatokat a média képviselőivel. Tudnia kell ugyanis, hogy azok vagy jó szakemberek – és akkor az első alkalommal megírják azt is, ami számára kellemetlen –, vagy a barátság kedvéért elárulják saját szakmájukat.

Aztán megkezdődtek a magánélete elleni támadások. Ezek zászlóvivője mindig a Bild Zeitung volt, de a témákat átvették más lapok, rádió- és tévéállomások is. Írtak, beszéltek arról, hogy a Wulff házaspár baráti köréhez vagyonos emberek tartoznak, akik gyakran meghívják az elnököt nyaralóikba, kölcsönökkel támogatják, ő pedig viszonzásul „pár jó szót ejt az érdekükben” üzleti partnereiknél. Könyvében Wulff a Bild, a Der Spiegel és a Frankfurter Allgemeine Zeitung „hallgatólagos, ellene irányuló összefogásáról” beszél, ami ilyen formában bizonyára nem igaz.

A letiltott hír

Itt különböző fajsúlyú, világnézetű, tekintélyes sajtóorgánumokról van szó, amelyek tartózkodnak minden, az általuk szakmailag lenézett bulvár laphoz fűződő kapcsolattól. De az igazoltnak látszik, hogy többet is átvettek a Bildben felvetett, Wulffra előnytelen témák közül. Normális újságírói munka ez, hiszen közéleti személyről, az ország államelnökéről volt szó. De az már összeegyeztethetetlen az újságírói etikával, hogy ezeket a híreket a közlés előtt nem ellenőrizték kellő gonddal. Ez ma a sajtó illetékesei ellen felhozott vád lényege. A Bild Zeitung szenzációéhes bulvárlap. Fő szempontja az eladott példányszám. Ezt szolgálta lap Wulff csinos feleségének múltjával foglalkozó sorozata is. A témát felvezették. Először cikk jelent meg arról, hogy Bettina Wulff bal felső karján tetoválás van. Ilyet úrinő, egy államelnök felesége nem visel – írta a lap. Aztán jött a beszámoló arról, hogy hannoveri prostituáltak köreiből származó hírek szerint Bettina Wulff diákkorában Tina néven egy bordélyházban dolgozott. Elmosódott kép is jelent meg az állítólagos személyről. A Wulff család ügyvédei útján azonnal tiltakozott. Feljelentette a lapot. Bettina Wulff bíróság előtt eskü alatt vallotta, hogy soha semmi köze nem volt ilyen körökhöz, egy szakértő pedig megállapította, hogy a kérdéses fényképen látható személy nem Bettina Wulff. A bíróság megbüntette a lapot, megtiltotta a hír terjesztését. De az ügy akkor már országos beszédtéma volt. Minden hírközlő szerv beszámolt minimum arról, hogy „az államelnök felesége nem volt prostituált”. Ha valaki abban az időben beütötte az interneten a „piros lámpa” keresőszót, két további kattintással előjött Bettina Wulff neve is. A volt államelnök írja most megjelent könyvében, „ekkor sírtam először”. Bettina Wulff nem bírta a megaláztatást, elvált férjétől. Wulff ekkor felhívta telefonon a Bild főszerkesztőjét. Rögzítőre mondta, hogy Diekmann „átlépte a Rubicont, ettől kezdve háborúban állunk; mindent meg fogok tenni a lap megszüntetése érdekében”. Ez volt Wulff – könyvében most elismert – másik nagy hibája. A Bild profi módon, szó szerint közölte ugyanis az üzenetet. Országos felháborodás következett, jobb- és baloldali lapok egyaránt a sajtószabadság elleni támadásról beszéltek. Az államügyészség közben más ügyekben is nyomozást kezdett Wulff ellen. Megállapította, hogy nem a teljes igazságot mondta a tartományi parlamentben a házépítésre felvett kölcsöne ügyében. Wulff akkor közölte, hogy nem áll üzleti kapcsolatban barátjával, az ingatlanközvetítő David Groenewolddal, de elhallgatta, hogy annak saját vállalattal rendelkező feleségétől kölcsönt vett fel. Végül a müncheni Oktoberfest számlája volt a fő téma. Az ügyészség szerint Wulff és felesége hagyták meghívni magukat, és engedték Groenewoldnak fizetni hotelszámlájukat is, ezzel kimerítették a megvesztegethetőség vádját.

A bíróság múlt novemberben visszautasította a vád alapján történő tárgyalás lefolytatását (végül 750 euró volt a tét). Az ügyészség élt fellebbezési jogával. Egy nappal a fellebbezési határidő letelte előtt, a múlt csütörtökön közölték, hogy hivatala nem él a joggal.

Kész az irathegy

Az ügyben húsz nyomozó és nyolc államügyész tevékenykedett tizennégy hónapon át. Munkájukat harmincezer gépelt oldalon dokumentálták. Erre írta Peer Steinbrück, az SZP volt kancellárjelöltje nemrég a Die Zeitben: „Mint adófizető, felháborít ez a pénzpocsékolás. Mint állampolgár, törvénysértőnek tartom az igazságügyi szervek túlméretezett eljárását, mint embertársat pedig felháborít, ahogy az ügyészség a Wulff családdal bánt.”

A nagy lapok több hosszú cikkben kértek bocsánatot az elkövetett szakmai hibákért. Csak a Bild Zeitung zárta le így a témát: „Wulff maga okozta a bukását.”

Szorongó érzéssel fejezem be a cikket. Ijesztő ügy. Az egyetlen vigasztaló jelenség talán az, hogy mint az istené, a jogállam malmai is lassan őrölnek, de őrölnek. A bíróság végül beszüntette az eljárást, a sajtó tisztességesebbik része elismerte tévedését. Alig merem feltenni a kérdést: hogy lenne ez nálunk?