Drill

Elég korán meggyűlt a bajom az oktatási rendszerrel. Hoffmann Rózsa még pólyás csecsemő volt, amikor ártatlan lelkű anyám – szintén Rózsa, csak Weisz – beíratott a Piarista Iskola első elemijébe. 1948-ben történt. A Piarista Iskola egysarokra volt tőlünk, a Piarista utcában (a Régiposta és a Galamb utca sarkán laktunk), amelyet később átkereszteltek Pesti Barnabásra. Az épületben jelenleg a Piarista Rend Magyar Tartománya székel, az utcát viszont még mindig Pesti Barnabásnak hívják – nem is értem, hogy kerülhette el a főpolgármester figyelmét, vétkes könnyelműség.

Elég az hozzá, hogy 1948-ban a Piarista Iskolát már államosították, de még működött, sőt a gimnázium mellett elemit is indítottak, így az én ártatlan anyám szépen beíratott az első osztályba. Aztán szépen ki is íratott, mert nem számolt azzal, hogy azon nyomban vinni akarnak istentiszteletre a piarista kápolnába. Abba, amelyikből később az Egyetemi Színpad lett, a hatvanas évek legfontosabb fővárosi kulturális központja – azt már sűrűn látogattam –, ma pedig ismét kápolna. Istentiszteletre menni kötelező, mondta egy szigorú bácsi, ma is emlékszem az arcára, és az én szelíd anyáméra is, aki kerekre nyitotta a szemét: „Kötelező?” Akkor nemigen tudtam, mi futott át az agyán, fogalmam sem volt a vallási inkompatibilitásról, sőt magáról a vallásról sem, amelynek a mibenlétét otthon sokáig titkolták előlem, noha anyám a maga módján vallásos volt (apám nem). Azt sem értettem, hogy az „istentisztelet” szó nem tetszik-e neki, vagy a „kötelező”, mindenesetre kézen fogott, és elvitt. Egyenesen a Cukor utcai általánosba.

Még nem voltam hatéves. Akkor iskolakezdési szempontból liberális szemlélet uralkodott, nem kellett betölteni hozzá a hatot. A Cukor utcában nem volt istentisztelet. Hittan volt, de nem volt kötelező.

Most az lesz. Hoffmann Rózsa kötelezővé tette. Vagy az erkölcstant. Az én ártatlan anyám szeme ma is elkerekedne a „kötelező” szó hallatán. Világéletében rám bízta, miben hiszek, nem gondolta tannak a hitet, és úgy vélte, nem kell könyvből tanulnom az erkölcsöt, elég ránéznem az életére.

Hoffmann Rózsa még általános iskolába járt, amikor hozzászóltam az irodalomtanításról szóló aktuális vitához. Ez 1960-ban történt. Életem első cikke volt az Élet és Irodalomban, A most érettségizett diák szemével címmel jelent meg. Arról, hogy mit kellene tanítani, milyen legyen a tanterv, és hogyan lehetne több a tanítási szabadság, amely különben elég nagy volt a Cukor utcai gyakorlógimnáziumban, mindenesetre nagyobb, mint amit Hoffmann Rózsa most engedélyez. Öt évvel később, irodalomtanári diplomával a zsebemben akár ki is próbálhattam volna a szabadság határait valamelyik iskolában, ha az egyetemi évek alatt nem szippant be a színház, majd a színikritika-írás. Idővel a kaposvári és a szolnoki társulat, aztán a Katona szellemi határtágító mozgalma mellé szegődtem, az idő tájt, amikor Hoffmann Rózsa iskolaigazgatóként és alapszervi párttitkárként belülről bomlasztotta az MSZMP-t.

A fiaim rég kinőttek a középfokú oktatásból. Lehetnének, de nincsenek unokáim, és mire lesznek, illetve iskolások lesznek, addigra a feledés homályába merül az a pillanatnyilag évtizedekre tervezett szörnyűség, aminek köznevelési törvény a neve, és ami mindent egyformára klopfolva, előírva, központilag diktálva tálal fel a klasszikus porosz drill szellemében. Elképzelem magam mint nagyapát, aki Wass Albertet kapkodja ki az unokája kezéből, nehogy már elolvasd, fiam/lányom, túl rövid az élet, hogy hiábavalósággal töltsd, csak biflázd be, ha kötelező, aki Wass Albertet tanít, az meg fog elégedni a legócskább panelekkel, majd én besegítek. A kettős nevelés, az ötvenes évek kényszeres gyakorlata – mást kell mondani az iskolában, mint amit otthon hallasz – itt van előttünk a maga fenyegető valóságában. Inkább, mint beszopni a hülyítést.

Húsz éve nem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor kötelezően előírják, mit gondoljak, mi legyen a véleményem, az ízlésem, miről álmodjak, mit tartsak szépnek, igaznak, esztétikai értéknek. Orwell sem hitte volna, hogy túllát 1984-en, egészen a 21. század második évtizedéig. Aki az önálló gondolkodástól akar megfosztani – és lássuk be, ez itt most a fő cél –, az a számára legfontosabbra, az engedelmes alattvalók tömeggyártására koncentrál. Ne azt tanuld meg, amit tudni akarsz, hanem amit meg akarunk tanítani neked. Majd mi megmondjuk, mire vagy jó. Rózsa néni és Viktor bácsi olyan, mint Madách falanszterének Tudósa, megtapogatja a fejformádat, és közli: „E gyermeket orvosnak kell tanítni. / Ebből pásztor lesz.” Közgazdász nem kell, mert az mind adót fog csalni, és másokat is megtanít rá. Jogászra végképp nincs szükség, főleg, ha szegény sorsú. Ha mindenki tanulni akar, ki megy el közmunkásnak? A társadalmi eszmény: a kiműveletlen emberfők sokasága. Csak egy fosztóképzővel kell ellátni a lejárt szlogent.

Azt mondja a magát az állam emberének nevező Szolgabíró Bródy Sándor színművében, A tanítónőben (most játssza a Nemzeti Színház): „Itt vigyázni kell a néppel. Nem szabad megrohanni a kultúrával.” Ami azt illeti, vigyáznak. A rendező, Novák Eszter beiktat egy Eötvös József-idézetet 1846-ból: „Elbutítani a népet: ez a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb időktől – mostanáig...

A világ minden zsarnokai érzik a szoros összeköttetést, mely a míveltség és szabadság között létezik. Hatalmuk csak a nép tudatlanságán nyugszik.”

A lényeg, hogy mindig mindenki egész életén át legyen szoros felügyelet alatt, a mihamarabbi kötelező óvodától (Madáchnál „közös növeldének” hívják, és ott is kötelezően zsuppolják be a gyerekeket anyjuk karjaiból) az egész napos iskoláig és a gazdagok kiváltságaként működő egyetemig, sőt azon túl is. Merthogy az állam, ha már nem tud vonzó állást és fizetést kínálni közpénzből kitaníttatott diplomásainak, legalább röghöz köti őket, korlátozva törvényileg előírt szabad munkavállalói mozgásukat. Ez hát a „tanyája az új eszmék emberének”, ahogy Lucifer mondja. Röviden: falanszter.

Madáchnál az angyalok kara nagy eszmének nevezi a szabad választást, de tesz egy megszorítást. Biztos, ami biztos: jó tudni, „hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme”.

Íme, az angyali szabadság. Esdeklés a kegyért. Kiszolgáltatottság, A függés mint életelv. Ez a Tragédia.