Donna Italiana – akikért rajongtunk és rajongunk

Ki ne ábrándozott volna legalább egyszer az isteni „Lollóról”? Ki a Királylány a feleségem csábító Adeline-jéért, ki a Párizsi Notre Dame Esmeraldájáért, vagy a Kenyér, szerelem…-filmek Vadmacskájáért. Azért a Jó estét, Mrs. Campbell „ártatlanul” rafinált „özvegye” is sokak fantáziáját megmozgatta…

No de máris ott van Gina Lollobrigida örök riválisa, Sofia Loren, aki számtalan drámai és komikus szerepe közül számomra a Tegnap, ma, holnap Nápolyi Adelinájaként volt a legtüzesebb, és az Egy asszony meg a lánya (La ciociara) hősnőjeként a legmegrázóbb.

Mi viszont „őrsi moziba” CC-ért, azaz Claudia Cardinaléért mentünk, és irigyeltük Belmondo-Cartouche-t, hogy ilyen mesés Vénusz jutott neki, de később is kiszakadt belőlünk egy-egy nagy sóhaj a Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Vörös sátor (La tenda rossa) nőalakja láttán: az a büszke, nemes, mégis férfivadító tekintet – és még nagy füle is szexi volt...

Monica Vittit, mint nőt akkor kedveltük meg, amikor az Antonioninál alakított életunt polgárnőkről átváltott a nagyszájú, dögös komika szerepkörére. Imádni valóan közönséges tudott lenni azzal a rekedt, mély hangjával és a pasik lapos kúszásban közlekedtek előtte a Szerelmem, segíts!-ben (Amore mio, aiutami), vagy az Éjfélkor indul útjára a gyönyörben (A mezzanotte va la ronda del piacere). A kettő között pedig Jancsó Miklósnál volt 68-as muszáj-mozgalmár a La Pacifistában, és állítólag nehezen jött ki egymással a magyar mester és az olasz díva.

Stefania Sandrelli is akkor „jött be”, amikor már túl volt hamvas virágkorán: Bertolucci Huszadik századában (Novecento), amelyet egy korabeli kritika „nemi eltévelyedésnek” nevezett, ő képviselte a szépséget, a tisztaságot a vastagon ábrázolt mocsokkal szemben. Pedig az már 12 évvel a maga korában nagy botrányt kiváltott Elcsábítva és elhagyatva (Sedotta és abbandonata) után készült...Őt is rendezte magyar filmes, Gábor Pál A menyasszony gyönyörű volt című alkotásában.

Nicoletta Macchiavelli maga volt a veszedelem, aki megszédítette Ugo Tognazzit az Egy becsületbeli ügyben (Una questione d’onore), máskor revolverhősök szeretője, vagy terrorista volt, mint a Szentévben. (A szóbeszédek szerint a valóságban sem álltak tőle távol a „radikális forradalmárok”. ) Maria Grazia Buccella több filmben hozta a butuska-bujácska figuráját (Brancaleone ármádiája, Csak rá kell nézni), elnéztük neki színészi korlátait…

És el ne feledkezzünk olyan különleges szépségekről, mint az eritreai származású Ines Pellegriniről, Pasolini Ezeregyéjszakájának Zumurudjáról, párducvonalairól, gyermeki arcáról, vagy a reneszánsz Madonnának is beillő Carla Romanelliről: ő egy időben csaknem Magyarországot választotta második hazájául, Lukács Sándor kedvéért, és különösen emlékezetes maradt számunkra a Herkulesfürdői emlék olasz betegeként: nem csoda, hogy a kedves nővérnek álcázott bujkáló fiatalember „lányos zavarában” leöntötte őt vízzel, amikor csupaszon jelent meg előtte…

Közben felnőttünk, és újabb szépségek tárultak elénk. Isabella Rossellini teste gyönyörű volt a Blue Velvetben, de mosolya minden meztelenségénél is erotikusabb, miközben megtanított minket arra, hogy egy igazi nő ötven felett is érhet csúcspontra. Valeria Golino lázas szemei hozták el a mediterrán rejtelmességet és szabadságvágyat a Lélegzetben (Respiro), bár az Esőemberben is szerettük. Monica Bellucci pedig egyszerre volt királynőien érzéki és embernői mivoltában megalázott a Malenában (csodás fényekben láttatta őt a mi Koltay Lajosunk…).

„A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” –

írta az Itália-szerelmes John Keats. A Donna Italiana, és annak égi-földi, hús-vér megtestesülései ezt példázzák egykori/mai bálványainkon keresztül, a virtuális világok legjobbikával szemben is.