Őszi ügető – A munka napjától csaknem a hálaadásig
Az amerikai életforma rituáléjának értelmében a szeptember első hétfőjére eső Labor Day, a munkásmozgalom ünnepnapja zárja a tömeges nyári szabadságolási időszakot, és a szorgos őszi időszak november negyedik csütörtökéig, a gazdag termésért való köszönetnyilvánítás, a hálaadás napjáig (Thanksgiving Day) tart. Mire a hagyományos pulykasült elfogy, az üzleteket átdekorálják, és immár karácsonyról szól ugyanaz az árleszállítás, ami addig a Thanksgivinget harangozta be.
Hogy idén Bidennek vagy Trumpnak lesz-e több oka hálát adni a bőséges szavazatesőért, az amerikai belpolitika avatott elemzői szerint csak a választást közvetlenül megelőző napokban dől el. Ott, ahol meglehetősen széles a két nagy párt között időnként ingadozók rétege, és ahol – az elnöki hivatal kiemelten nagy hatalmi súlya miatt is – a közélet iránt érdeklődők más országok átlagához képest nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a jelöltek milyen személyes teljesítményt nyújtottak a kampányban, mennyire voltak meggyőzők, nem ülhet nyugodtan a babérokon az, akinek szeptemberben jók a népszerűségi mutatói. Idén a COVID–19 is beleszól a kampányba, széles körben osztott nézet, hogy jelentősen befolyásolhatja majd az elnökválasztás kimenetelét, miként alakul a járványhelyzet október végére.
Ennek előrebocsátása mellett megállapítható: jelenleg Biden országosan mintegy 7-10 százalékponttal vezet Trump előtt, ami nem jelentéktelen, de nem is behozhatatlan előny.
A hivatalban lévő elnöknek még vannak kormányzati cselekvési lehetőségei, elérhet vívmányokat, illetve elszenvedhet kudarcokat – a kihívó eközben lényegében csak a verbális képességeit csillogtathatja, illetve ígérhet minden szépet és jót. Az elnök fürödhet minden olyan siker fényében, amelyet a nemzet ér el, de ő a felelős minden kudarcért is. Az elnök alakítja a politikát, a kihívó csak kommentálja azt – jelen esetben leszámítva azt a tényt, hogy a képviselőházat a demokraták uralják. Ez utóbbi ténynek azonban abból a szempontból nincs jelentősége, hogy a demokrata párti törvényhozók is partnerek a járvány miatt leállt gazdaság mesterséges újraindításában. Ennek során irdatlan összegek áramlanak ki most mind a lakossághoz – vagyis a szavazókhoz –, mind a vállalkozásokhoz. A demokraták egész retorikájának ellentmondana, ha most keresztbe feküdnének Trump majdhogynem „keynesiánus” pénzosztásának csak azért, hogy az elnök ne tetszeleghessen a mentőangyal szerepében.
A két országos konvención nagyjából kirajzolódott az, hogy hol lesznek a hangsúlyok, mi lesz a központi kampánynarratíva a republikánusok, illetve a demokraták táborában. Ennek egyik szelete, hogy a demokraták a Trump által az önkényeskedés jegyében a jogállamiság rovására elkövetett túlkapások következményeinek felszámolását hirdetik, a republikánusok pedig a jogrend, pontosabban inkább a közrend helyreállítását, aminek a megingására intő példaként hozzák fel a rasszista-antirasszista villongásokat. Ezek a korábbi hullám után nemrég a Wisconsin állambeli Kenoshában újultak ki, ahová mind Trump, mind Biden személyesen is ellátogatott.
A két versenyző felfogásbeli különbségei igen plasztikusan megmutatkoztak Kenoshában. Trump annyit láttatott az egészből, azt hangsúlyozta, hogy a vandál rombolást és fosztogatást erélyes kézzel meg kell állítani. Biden ezzel szemben beszélgetésre invitálta a rendőröket, az antirasszista aktivistákat, a civilszervezeteket és az üzleti élet helyi képviselőit. Az összképhez tartozik egyébként az is, hogy Wisconsin begyógyítandó seb a demokraták lelkiismeretén: 2016-os elnökjelöltjük, Hillary Clinton a kampány alatt egyszer sem látogatott el ebbe az államba – el is vesztette a választást, kevesebb mint 23 ezer szavazattal.
A minap újabb olyan médiaállítás borzolta a washingtoni kedélyeket, amelyet az elnök fake newsnak, a forrását pedig hazugnak minősítette. A The Atlantic című magazin meg nem nevezett forrásokra hivatkozva azt írta, hogy Trump az I. világháborúban elesett amerikai katonákat lúzereknek mondta, akik „megszívták”. A források névtelenül hagyása természetesen csökkenti az állítás hitelességét, ám az elnökkel kevéssé rokonszenvező sajtó felidézi, hogy négy esztendővel ezelőtt a republikánusok egy emberként szörnyedtek el, amikor Trump sértegette John McCain republikánus szenátort, aki nem volt hajlandó őt támogatni. McCain hosszú időn át volt a vietnamiak hadifoglya, és Trump azt ecsetelte, hogy ő azokat kedveli, „akik nem estek fogságba” – bármit is értsünk ez alatt. Több elemzés most arról szól, hogy az elnök népszerűsége romlik az amerikai katonák körében, márpedig a verseny szorosnak ígérkezik, és minden szavazói réteg számít.
Donald Trump esetében azonban nincs feltétlenül szükség arra, hogy ellenfelei obskúrus fültanúkat keressenek állítólagos vállalhatatlan kijelentéseire – tesz ő ilyeneket nyilvánosan is. Egy ízben például azt mondta, hogy az észak-karolinaiaknak kétszer kellene szavazniuk, egyszer személyesen, egyszer pedig levélben. Az elnök egyik vesszőparipája, hogy a levélben szavazás rengeteg csalásra ad lehetőséget. Erről nagy vita zajlik, de a tény attól még tény: a kétszeri szavazás megkísérlése jogellenes cselekmény. Az elnök tehát feketén-fehéren jogsértésre szólította fel az embereket – bár utóbb azt mondta, ezzel csak arra kívánt buzdítani, hogy vessék alá tűrőképességi vizsgálatnak – népszerű elnevezéssel: stressztesztnek – a választás biztonsági rendszerét. Fehér házi kommunikációs szakemberek azt is megmagyarázták, hogy az elnök csupán azt javasolta, ellenőrizzék az emberek, hogy figyelembe vették-e a levélben leadott szavazatukat, és tulajdonképpen nem indítványozta senkinek, hogy kétszer szavazzon.
BidenAzok közül, akik felteszik a kérdést, hogy van-e reális esélye Trumpnak a hátrány ledolgozására, van, aki úgy ítéli meg, az elnök eddig katasztrofális teljesítményt nyújtott a járványkezelésben (nagyon sokáig alábecsülte az ügy súlyát), felettébb egyoldalú hozzáállást tanúsított a rasszizmus körül felizzott indulatok kezelésében, ugyanakkor viszont egészen elfogadhatóan végzi a járvány miatti gazdasági válságból való talpra állás feladatait. Az amerikai belpolitika elemzői közt régóta fennáll az a konszenzus, hogy végső soron többnyire a gazdaság állapota szokta eldönteni, újraválasztják-e a hivatalban lévő elnököt.
A külpolitika ritkán befolyásolja jelentősen az amerikai szavazókat. Most ez akár másként is lehet. Egyfelől Trump harci riadót fújt Pekinggel szemben. Az amerikai közvélemény túlnyomó többsége támogatja a célt – Kína globális nyomulásának megállítását –, viszont okkal hiányolja a Trump által ebben eddig elért eredményeket. Külpolitikai csodafegyvernek reméli ugyanakkor Trump azt a próbálkozást, hogy rávegye a konzervatív arab államokat az Izraellel való megbékélésre. Az Egyesült Arab Emírségeknél ebben sikerrel járt, de a fő cél e tekintetben Szaúd-Arábia megnyerése lenne.
