Dobai-párhuzamok
Különös párhuzamaink vannak Dobai Péterrel. Az első természetesen Rómával kapcsolatos: én még gyerek voltam, ő már felnőtt, aki látogatóba jött családjához és öccsével hármasban mindenféle szellemi társasjátékot játszottunk. Később ismertem meg költői munkásságát, személyesen legközelebb akkor találkoztunk, amikor bemutatták a később Oscar-díjas Mephistót, amelynek társforgatókönyvírója volt. Tudtam róla, hogy Itália ugyanúgy örök szerelme neki, mint nekem, de nem csupán ezért vártam nagy izgalommal az idén nyáron Latin lélegzet című kötetét.
Dobai Péter ugyanúgy megtalálta földi ikercsillagát, ikerhazájával együtt, mint én. Máté Mária fotóművésszel közösen alkotott könyve a négy évtizedes ismeretség mellett e párhuzamos találkozások miatt is nagyon kedves nekem, hiszen csodálatos érzés azonosulni egy Embertárssal, amint ez az azonosulás beleolvad egy ország sok-sok képébe, hangulatába ízébe. Nincsen semmi ellentmondás abban, hogy Mária és Péter magyarok, Itália azonban szerves részük, annak kétezer éves minden múltjával és itt maradt ősi jelenével. Ahogyan lapozom a kötetet, olvasom Péter sorait, rácsodálkozom Mária képeire, végig olyan érzésem támad, mintha mi is ott lettünk volna velük, a Via Giulia patinás utcáján a Magyar Akadémia mellett egy árkádról lelógó borostyán alatt, a Forumon, a Trinitá dei Montin, érezzük a szökőkutak hűsítő csókját, résztvevői vagyunk ennek a szenvedélyes idegenvezetésnek, mi ketten együtt, holott közös Olaszország-élményünk alig 8 évvel ezelőtt kezdődött el és talán soha nem ér véget.
„A kút, ahol leültem
csobog mögöttem
volt-s-lett idők óta
zúgja vízének ezüstje:
ember, ne félj vagy félj…
Csak élj, élj
örökre,
mint én…”
Közben a költő visszavisz első találkozásunk idejére, amikor felidézi a 60-as éveket, például 68 karácsonyát és szinte hátborzongatóan pontosan úgy írja le az akkori hangulatot a tv-műsorral együtt, ahogyan én emlékszem rá. Ostia kapcsán már mások az élményeink, nekem a strand, a tengerrel való eggyé válásom kezdete, neki Pasolini meggyilkolása. 1969-ből Pompeit idézi:én is akkor jártam ott, és másztuk meg szüleimmel a Vezúvot (akkor még le lehetett ereszkedni egy kicsit a kráterbe is, ma már nem lehet..).
„emlékem van itten, itt a kövekben,
egy idegen, egy ismeretlen nő,
aki már lehetetlen”
Szicíliában Csontváry a korreszpondencia, a Taorminai görög színház, Velence pedig arra csábít, hogy egyszer mi is elmenjünk majd oda sokadik nászútunkra.
És közben ott bolyonganak a magyar párral az ókori freskókészítők, a barokk templomépítők, szobrászok, festők Berninitől Modiglianiig, akinek női aktját poétánk így láttatja:
„Húsa kiloccsant vörösbor
az Utolsó vacsora asztalán”
Végezetül engedjék meg olvasóink, hogy idézzem a kötet legszebb versét, amely mintegy folytatása és kiteljesedése az első idézetnek:
„Egy római udvar elapadt kutat rejtő mélyén,
százados ablakok gyilkos sötétje alatt,
közel egy megtört, megállt lépcsősorhoz:
ottlét nélkül is találkozunk, te-én,
viszontlátásunkhoz nem adatnak szavak,
de egymás szemében látjuk ugyanazt az álmot.
Ó bár ébrednénk csak egymásra fel,
egymás ismerős, kicserélt csendjével,
te az én, én a te riadó szemeddel,
pillanatsugárig látnánk másmagunkat,
azt, hogy nincsenek befejezett múltak,
és azt, hogy nemlétünkben nem lesz halál”
Dobai Péter és Máté Mária Latin lélegzet című kötete a Kráter kiadónál jelent meg.
