Csak ne Berlusconi!

Silvio Berlusconit háromszor választották meg Itália miniszterelnökének. A második világháború óta nála hosszabban senki nem ült a Chigi-palotában, még megközelítőleg sem. Keljfeljancsi. Ahányszor bukott, annyiszor kelt fel. Olaszország leggazdagabb embere sajátos módon azt hitette el alattvalóival, hogy „a nemzet bebetonozott elitjével” vív élet-halál harcot, kivált pedig a korrupt igazságszolgáltatással, amelyre „a kommunisták” tették rá a kezüket.

Minthogy a Berlusconi-vagyon ebül szerzett, alapos a gyanú, hogy ez az ember („Il Cavaliere” – a Lovag) azért lépett a politika színpadára, s azért nem hajlandó onnan kivonulni az istenért se, mert tudja, hogy a mentessége addig tart, amíg pozícióban van. Ebben lehet valami, mert miután 2011 telén lemondani kényszerült (kényszerítették, jelentős európai segédlettel), adócsalás miatt négy év letöltendő börtönbüntetésre ítélte – első fokon, nem jogerősen – a bíróság. Nehezen összeszámolható, hogy az elmúlt két évtizedben hányszor emeltek vádat ellene, ám az olasz igazságszolgáltatás mindmáig nem volt képes fogást találni rajta, vagy ha igen, akkor mentelmi jogszabály vagy elévülés miatt mindig ki tudott csúszni a bírák markából. Egyébként ma is azt hirdeti fennen, hogy összeesküvés folyik ellene – nyilván „összeesküvők” kreálták azt a pert is, amelyben egy kiskorú prostituált megrontásával vádolják.

A külső szemlélő azt gondolhatná, ennyi egy „lónak” is elég, nemhogy egy politikusnak. De Berlusconi úgy rázza le magáról a vádakat, mint kutya eső után a vizet. Ami a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a Lovagnak immár „A Szabadság Népének” (PDL) nevezett pártja mindennek dacára sem veszítette el a támogatottságát. Veszített belőle, de nem eleget. A jobbára Észak-Itáliából (tehát az ország messze gazdagabbik feléből) verbuválódott hívek elhiszik, hogy Olaszország fölött egyfolytában a kommunizmus réme lebeg, és aki nem tart Berlusconival, az eleve kommunista. Ha bíró, ha ügyész, ha bankár, ha polgármester, ha szocdem, ha kereszténydemokrata, ha liberális, ha médiaszemélyiség, tudós, író, mindegy. „Aki nincs velünk, ellenünk van.”

Szó, mi szó, árokásásban az olaszok legalább olyan messzire jutottak, mint a magyarok. Az országban gyakorlatilag két jelentős politikai tábor van: a Berlusconié meg a Demokrata Párt (PD), amelyet egy hajdani kommunista (Bersani) vezet, és amely összetételében a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalícióra hajaz. Ami úgy értendő, hogy irányultsága szerint szociáldemokrata, ámde szép számmal vannak benne hajdani kereszténydemokraták, liberálisok is. (Olajfa, Prodi-tábor – emlékszünk még?) A Berlusconi-tábort azonban – finoman szólva – az teszi sajátszerűvé, hogy vezérének nemcsak a politikai cikcakkjait bocsátja meg, hanem a szexuális „kilengéseit” is, botrányos kiszólásait („napbarnított Obama”), barátságát Kadhafival, Putyinnal, és ez még nem a sor vége. Érdeméül legyen mondva a londoni The Economistnak, hogy Berlusconi első miniszterelnöksége idején címoldalon hirdette meg: „Ez az ember alkalmatlan Itália kormányzására.”

Ezt azonban a Lovag „macsós” kalandjait több mint jóindulattal szemlélő, a mindenfajta másságtól irtózó olaszok (alapjában férfiak) másként gondolják, és másként gondolja persze ő maga is. Legfeljebb jópofaságnak. Én azt mondanám, vele Itália méltósága veszett oda, és a technokrata Mario Montié az érdem, hogy valamit visszaszerzett belőle.

Berlusconi nem volna Berlusconi, ha ezt nem irigyelte volna el. Természetesen fölrobbantotta soron levő bombáját, amikor megvonta pártjának támogatását a pártonkívüli Montitól. Egyszersmind bejelentette, hogy hatodszor is versenybe száll a miniszterelnöki posztért. A pártszínekben soha nem „versenyző” Monti erre bejelentette távozását, időpont megjelölése nélkül. Azt mondta, mihelyt a parlament elfogadja az általa beterjesztett költségvetést: megy. Ami annyit jelent, hogy Olaszországban már februárban új választásokat fognak tartani.
Csakhogy. Berlusconinak hirtelen új ötlete támadt. Közölte, mégsem indul, ha Monti élére áll egy „jobbközép koalíciónak”, amely majd legyőzheti a „kommunistákat”. Mint időközben kiderült, ez nem is annyira Berlusconi ötlete volt, mint inkább a pártjáé, amely immár jobban hisz Montiban, mint őbenne. Monti soha nem volt pártpolitikus azonban, és láthatóan idegenkedik attól, hogy a Lovag segédje legyen. Már csak azért is, mert ha hinni lehet a mostani közvélemény-kutatásoknak, a Berlusconi-párt népszerűségi mutatója alig haladja meg a 15 százalékot, miközben a Demokrata Párté 30 és 35 százalék között mozog. A szocdemek kényelmes győzelemre számíthatnak 2013 februárjában.

Ha bizarrul hangzik is, Pier Luigi Bersani, a PD vezére Monti-programmal kíván indulni. (Megszorítások plusz szerkezeti reformok, mindegyike a munkavállalók pozícióiba váj.) Ám ezen a ponton beleütközünk egy összeurópai, ha nem épp globális problémába. Amelynek neve: nincs kiút, vagy nincs másik út. Ha Bersani, aki a támogatását egészen bizonyosan a hagyományos olasz bal- és szélsőbaloldaltól, továbbá a szakszervezetektől kapja, folytatni akarja Monti művét, akkor a jóléti állam folytatólagos leépítésével kell foglalatoskodnia. Monti adókat emelt, bevezette az ingatlanadót, fölemelte a nyugdíjkorhatárt, de állítólag messze nem tett annyit a munkaerőpiac liberalizálása végett, amennyit tehetett volna, és ami még rosszabb: majdhogynem érintetlenül hagyta az állami tulajdont, annak és az abban foglalkoztatottaknak összes szerzett jogával. Így is: rettentően népszerűtlen dolgokat csinált, s alig hinném, hogy Bersani támogatói ezeknek a teljesítéséhez, sőt túlteljesítéséhez ágyaznának meg.

Pedig megtehetnék. Olaszország kínjai közismertek és ismerősek. Montinak sikerült kordában tartania a költségvetési hiányt, de az iszonyatos államadósság nemhogy csökkent volna, növekedett. Az ország egyre lejjebb és lejjebb süllyed azokon a mérőléceken, amelyek a versenyképességet, a termelékenységet mutatják. Ám e téren minden drasztikus beavatkozás a munkavállalók, továbbá az olasz gazdaság büszkeségének számító kis- és közepes vállalkozások érdekeit sérti. De mit, mi mást lehet tenni akkor, amikor a globális kkv szektorban az ázsiaiak olyan konkurenciát támasztanak (divat-, textil-, cipőipar például), amit a dolgozói juttatások jelenlegi szintjén az olaszok nem képesek ledolgozni? Mit, ha Monti iszonyatos erőfeszítések árán tudta csak az elbocsátás utáni végkielégítések plafonját kétévnyi teljes fizetésre levinni? Mit lehet tenni egyáltalán olyan beágyazott érdekszövetségek ellen, mint amilyenek a maffiában és a korrupcióban öltenek testet?

Bersani tudja, hogy reformjaival Monti – puszta kényszerűségből, amitől a szocdemek sem szabadulhatnak – több ellenséget szerzett, mint barátot. Nekik tehát valamilyen formában és a nemzet érdekében össze kéne fogniuk. Ez jobbról, az balról hoz szavazatokat, az Olajfa újból kinő a földből. Maradjon egy többpárti támogatást élvező kormány, Montival az élen, ahol a PD elég posztot kap ahhoz, hogy jóllakjon, sőt akár győztesnek érezze magát.