Cavour, az olasz egység mérnöke

Cavour tíz évesen korában katonai akadémiára került, Károly Albert szárd-piemonti király apródja lett. 1831-ben azonban kilépett a szolgálatból, és következő éveit egész életét meghatározó utazások töltötték ki. Svájci, franciaországi, belgiumi és főként angliai tapasztalatai nyomán tárultak fel számára a modern európai politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok. Ideálja a brit modell lett és örökre elkötelezte magát a „középutas” liberalizmus mellett. Soha nem volt híve a forradalmaknak, ami nem akadályozta meg őt abban, hogy szükség esetén felhasználja azokat céljaira.

1847-ben kezdődött politikai pályafutása Cesare Balbo mérsékelt reformer csoportjában, alapító-főszerkesztője lett az Il Risorgimento (Az újjászületés) című lapnak és 1848 februárjában az európai forradalmi hullám láttán elsők között javasolta a királynak, hogy hirdessen ki új, az abszolutizmust képviseleti rendszerrel felváltó új alkotmányt. Ez lett az egységes Olasz Királyság alaptörvénye, formálisan 1948-ig, az Olasz Köztársaság alkotmányának elfogadásáig volt érvényben. Cavour ösztönözte a királyt arra is, hogy a forrongást kihasználva a királyság, több olasz tartomány összefogásával indítson háborút a Habsburg birodalom ellen. Bár e háború vereséggel és az uralkodó lemondásával végződött, az ambiciózós politikus igazi karrierje csak ezután kezdődött. Károly Albert utóda, II. Viktor Emánuel 1852-ben miniszterelnökké nevezte ki.

Cavour 1854-ben belevitte a szárd-piemonti királyságot a krimi háborúba, amelynek igazi haszna az 1856-os párizsi békekonferencián mutatkozott meg: a nyugati nagyhatalmak az olasz egységtörekvéseket támogatták Ausztriával szemben. Később, III. Napóleon megnyeréséért még dinasztikus házasságot is tető alá hozott II. Viktor Emánuel lánya és a francia császár unokaöccse között. Bár a franciák, a kis piemonti hadsereg közreműködésével, 1859 júniusában előbb Magentánál, majd Solferinónál megsemmisítő csapást mértek az osztrák hadseregre, III. Napóleon és I. Ferenc József zürichi békekötése értelmében a Habsburgok csak Lombardiáról mondtak le.

Cavour próbálta meggyőzni királyát, hogy ne fogadja el a paktumot, hiába. Lemondott, de 1860 januárjában az uralkodóval való rossz viszonya ellenére ismét ő került a kormány élére. Ekkor Giuseppe Garibaldival keresett szövetséget: míg a miniszterelnök diplomáciai manőverekkel megszerezte Toszkánát, a modenai és pármai hercegséget, addig a gerillavezér partra szállt Szicíliában (a „Marsalai ezer” között harcolt Türr István és a hősi halált halt Tüköry Lajos is), majd elfoglalta a déli tartományokat és Nápolyt, a Bourbon királyok székhelyét. Miután azonban Cavour attól tartott, hogy Garibaldi meg sem áll Rómáig, hogy elejét vegye a tábornok diktatúrájának, parancsot adott a piemonti hadseregnek, hogy foglalják el a pápai állam fennhatósága alatt álló Umbria és Marche tartományokat. A királyi csapatok, élükön II. Viktor Emánuellel, 1860. október 29-én a Campania tartománybeli Teanóban találkoztak Garibaldi vörösingeseivel. A miniszterelnök ezzel demonstrálta az európai diplomáciának, hogy a forradalmi kaland véget ért, és a királyság biztosítja a rendet Itáliában.

Cavour ezekben az években személyes kapcsolatban állt a magyar emigrációval is, amelynek az olasz egység támogatása, a Magyar Légió részvétele fejében Magyarország felszabadítására is ígéretet tett. 1860 őszén Cavour Torinóban fogadta a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagjait, Kossuth Lajost, Klapka Györgyöt és Teleki Lászlót, hogy egy 1861 tavaszán Ausztria ellen indítandó háború terveit kidolgozzák. Ez azonban meghiúsult, mert III. Napóleon, akinek nem volt ínyére az olasz egység gyors megvalósulása, felmondta a korábbi szövetséget.

1861. március 17-én kiáltották ki az egyesült Olasz Királyságot, amelynek fővárosa (1865-ig) Torino lett, első miniszterelnöke pedig Camillo Benso di Cavour gróf. Álmát megvalósította, csupán Róma fővárossá tételét nem tudta elérni, pedig az egyházi állam gyengítése érdekében még a pápai kiközösítést is vállalta a nem hasznos munkát végző szerzetesrendek feloszlatása melletti állásfoglalásával. 1861. június 6-án végzett vele a malária, amely már több mint tíz éve gyötörte. Hívei szerint ezek volt az utolsó szavai: „Megalkottuk Itáliát. Minden rendben.”

Az olasz egység 150. évfordulójának hivatalos ünnepségein Cavour mintha háttérbe szorult volna II. Viktor Emánuel és Giuseppe Garibaldi mögött. Ez minden bizonnyal összefügghet a jelenlegi itáliai politikai légkörrel, amelyben továbbra sem került le egyértelműen a napirendről „Padania”, azaz egyes északi tartományok elszakadása Olaszországtól. Figyelemre méltó az is, hogy az Umberto Bossi vezette Északi Liga (Lega del Nord) a 2009-es Európa-parlamenti választásokon Lombardia, Veneto, Friuli-Venezia-Giulia mögött éppen Piemontban, Cavour szűkebb pátriájában kapta a legtöbb szavazatot.