Bújj a szekrénybe!

Négy és hét között becsülik az idén várható súlyosabb hurrikánok számát az Atlanti-óceán partján az amerikai meteorológusok; belevéve a kisebb viharokat, a „tropical strom“-okat, ez a szám közel 20-ra emelkedhet . A szakemberek ismét figyelmeztetik a partszakaszok mentén élőket: vegyék komolyan a felhívásokat, ne becsüljék alá a szél és a víz erejét.

Hogy azok mire képesek, megmutatta az „Ike“ névre keresztelt hurrikán, amely 2008 szeptember 13-án a Mexikói-öböl texasi partszakaszát sújtotta. Partot érve a legnagyobb pusztítást Galvestonnál okozta.

Miután levonult, a sziget lakossága 58.000-ról 40.000-re csökkent, sokan nem tértek vissza; mert nem volt hova illetve elvesztették munkahelyüket. 54 milliárd dollárra rúgnak a becsült károk, 43 halott Galveston-Houston térségében.

A Bolivar-félszigeten - amely kedvelt nyaralóhely Galveston közelében - 3 600 házat radírozott le a föld színéről, ezer épületet pedig súlyosan megrongált „Ike“ - írta a „Houston Chronicle“ május 31. száma, figyelmeztetve a lakosságot az elővigyázatosságra.

Áramkimaradás – gyakori teherbe esés

Az időzítés nem véletlen, hiszen június 1-vel megkezdődött az idei hurrikán szezon, amely november végéig tart. A téma örök: tessék felkészülni a lehetséges természeti csapásra.

Még ma is rengetegen vannak, akiknek háza romokban hever vagy a tető egy részét kék ponyva borítja. Sokan még „Ike“-ot nyögik és már születendőben az újabb veszély.

Apropó születések. Kilenc hónappal a vihar után a Houston környéki klinikákon 20 százalékkal több csecsemő világra jöttével számolnak, mint tavaly ilyenkor. Az okot a helyi napilap egyik cikke fejtegette: A vihar miatt 2.3 millió ember áram nélkül maradt. Volt ahol napokig, másoknál hetekig szünetelt a szolgáltatás. Sötétség és kijárási tilalom az embereket romantikussá tette és sokan szerették egymást.

Hurrikán-ismeretek

A „hurricane“ szót egyes nyelvkutatók a maja isten „Huracan“ nevére vezetik vissza; ő volt a szél, a vihar és a tűz ura.

A Mexikói-öböl texasi partszakaszán lakók higgadtan élnek a sokszor gyilkos szélörvények társaságában. Sokan ismerik a Saffir-Simpson hurrikánskálát, amely az égiháborúkat öt kategóriákba sorolja: 119 km/h szélsebességtől minden vihar hurrikánnak tekinthető. Minél magasabb a kategória, annál erősebb a szél és emelkedik a vízszint.

Galveston utcáit annak idején már „Ike előfutárai elárasztották; ekkor a vihar központja még 15 órányira a szárazföldtől, az Öbölben tombolt.

A várost 16 kilométer hosszan egy 5.2 méteres „Seawall“, egy fal védi. Azaz védenie kellett volna. Azt még az 1900-as pusztító hurrikán (6-8 ezerre becsülték az áldozatok számát) után húzták fel. Összehasonlítva a „Great Storm“ és „Ike“ útvonalát, feltűnő, hogy a tavalyi vihar szinte ugyanazon az útvonalon söpört végig mint a 108 évvel ezelőtti.

A sziget nyugati és keleti részén, ahol a hullámok közvetlenül partra értek, mindent vittek: utak szakadtak be, a dűnéket elmosta víz. Pedig „Ike“-ot szárazföldre érésekor lefokozták „csak“ egy kettes erősségű viharra.

A "pozitív felfogás"

Az amerikaiak egyik lenyűgöző tulajdonsága, hogy nem adják fel a reményt, akkor sem, amikor már szinte minden kilátástalan. Motiválnak másokat, holott maguknak is okuk lenne kétségbe esni. Ime Bob esete.

A középkorú férfi Maine államból költözött Houston környékére „Ike“ előtt egy hónappal. Egy kis vízparti házat vett, „álmaim vágyát“, mondta. Az álmot a hurrikán rémálommá változtatta: a ház romba dőlt, biztosítás nulla, autó félig víz alatt. És ekkor mit tesz a negyvenes éveiben járó férfi? Másokat vigasztal, ismeretlen emberek háza tetején mászkál, mint egy macska és foltozza a lyukakat. Sok Bobot lehetett látni „Ike“ után.

Előkészületek

A felkészülés, a „be prepared“, sokat jelent és szezonról szezonra javul.

Akik például átélték a 2005 szeptemberi „Rita“ idején az evakuálást, azok dicsérik a tavalyi „Ike“ előtt történt óvintézkedéseket: „Ezúttal simán haladtunk az autópályán, míg ‚Rita’ alatt 26 órát voltunk úton, hogy eljussunk League Citybol Dallasba, ami amúgy négy és félóra. Nem volt elég benzin, víz, voltak akik szomjan haltak; káosz volt a köbön“ – emlékezik vissza indiai szomszédunk.

Kapott is elég kritikát Texas kormánya emiatt, és ennek hatására „Ike“-ra jól felkészítették a lakosságot: két nappal a vihar előtt bezártak sok intézményt, munkahelyet, hogy legyen idejük az embereknek bevásárolni, az ablakokra hurrikánvédőt szerelni; ezek sima feluletű fa- illetve alumínium hullámlemezek.

Az „I-45“ autópálya mentén óriási táblák villogtak: „Fill your tank. Hurricane is forming in the Gulf“, tankolj, hurrikán készül a Mexikói-öbölben!" Ha evakuálásra kerül a sor, ne kelljen még a benzinkúthoz menni.

A 2009-es szezon elején ismertető füzetek tömkelege található úton-útfélen. Az élelmiszerboltok „ready kit“-eket, túlélési ládákat kínálnak: bennük konzervek, elemlámpák, elemes rádió, elsősegély készlet. Külön felszólítják a lakosságot arra, hogy legyen kéznél készpénz, hiszen áramkimaradás estén sem a boltok kártyaolvasói, sem a bankautomaták nem üzemelnek. iItt ez az igazi katasztrófa, hisz a hétköznapokon sokan még egy rágógumi csomagot is kártyával fizetnek.

Fontos a vízkészlet is: egy négytagú családnak legyen minimum negyven liter víz a garázsban, a fürdőkádakat teleengedni, hogy lehessen wc-t öblíteni. Iratokat, fényképalbumokat vízálló ládákba helyezni. Megszívlelendő dolgok mind.
Ugyanígy a zárt helyen való tartózkodás, akkor is, ha az ablakokon, ajtókon fent a védő.

„Ike“ éjszakája

League City azon részére, ahol mi élünk - 30 kilométerre Galvestontól - nem rendetek el kötelező evakuálást, mert ide nem jeleztek árhullámot. Mindenki maga döntötte el, hogy mit tesz: az utca fele ment, másik része maradt. Az emberek nyugalmát tükrözte, hogy sokan este kint ültek összehajtható székükben és a szomszédokkal csevegtek a közelgő veszélyről.

Este nyolc körül az ég elvörösödött, a szél megélénkült. A gyerekek beköltöztek a mi hálószobánkba; 11 éves fiúnk ráfeküdt egy gumimatracra és hallgatván az egyre erősödő szelet, álomba szunnyadt; végig aludta azt az éjszakát, amit anyukája másnap élete legborzalmasabb óráinak nevezett.

9 éves lányunk közénk bújt, megragadta párom egyik kezét, én a másikat, melyet az idő előre haladtával egyre jobban szorítottam – mint a szüléseknél. Akkor a fájdalomtól, most a félelemtől.

Éjfél és hajnal között idegfeszítő órákat éltünk át: a szél bömbölt, a ház vibrált, állandóan nekirepült valami – a mexikói szomszéd tetődarabjai - derült ki másnap. A füstjelzőben kialudt a fény, majd hirtelen néma csend támadt: „Itt a szeme“, suttogta férjem és arra utalt, hogy elért bennünket a vihar központja.

Egy időre enyhült, azután ismét erőre kapott „Ike“ és bömbölt tovább. „Be a szekrénybe“, mondta kedvesem, nyugodtan mint egy teknősbéka. Behúztuk a gyerekeket a logó ingek és kabátok közé és valahogy elaludtunk.

Másnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, sehol nem láttam a fiúkat. Vödrökkel és törölközőkkel próbálták felfogni a plafonról csöpögő vizet. Pánik? Semmi. Örültünk, hogy túléltük és a ház állt.

Hécz-Obermann Andrea (Texas)