Botrány a képviselői költségtérítések miatt

Az információs törvény megszületése után még jó két évbe telt ugyan, de a lapok, különösen a konzervatív Telegraph végül kikényszerítették, hogy betekinthessenek a képviselők költség-elszámolásaiba. Miután a képviselők több, mint egy évig ellenálltak, és maga a Házelnök is mindent megtett, hogy elszabotálja az ezekre vonatkozó kéréseket, valaki kiszivárogtatta a honatyák elszámolásainak részleteit. A Telegraph heteken keresztül mindennap bőven mazsolázott ezekből a dokumentumokból. (A botrány valamennyi anyaga elérhető a Telegraph internetes honlapján:

www.telegraph.co.uk/mpsexpenses).
Az eredmény minden képzeletet felülmúló felháborodás lett. Több miniszter és képviselő lemondott, még többen hirtelen rájöttek, hogy “hibát követtek el”, vagy “félreértés történt”, sokan vissza is fizettek “tévedésből igényelt” összegeket. A Telegraph leleplezéseinek hatására majdnem kormányválság tört ki. Gordon Brown kénytelen volt átalakítani a kormányt. A leleplezések alaposan megingatták a parlamentbe, általában a politikai életbe vetett bizalmat, és jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a kormányzó Munkáspárt csúfos vereséget szenvedett az Európai Parlamenti választásokon. Lemondott a Házelnök is, mert a képviselők szerint viselkedésével hozzájárult a válság elmélyüléséhez. (Utódát éppen tegnap választották meg.)

A választási vereség nyomán a kormányfő reformokat, átláthatóságot és változásokat ígért. A tömegnyomás hatására a napokban felkerült a Parlament honlapjára valamennyi képviselő költségtérítése - csakhogy szinte minden lényeges információt fekete festékkel kitakartak belőle, így éppen a lényeg veszett el, mert nem lehetett azonosítani az egyes tételeket. Többen cenzúrának minősítették a történteket, ez pedig ahelyett, hogy segítette volna, csak fokozta a feszültséget és a társadalom addigra már erős frusztrációját.

Miért lépett a Telegraph?

Ezek után szánta el magát a Telegraph arra, hogy a hét végén külön mellékletben valamennyi képviselő költségtérítését publikálja. A hetven oldalas, óriási dokumentum azonnal kasszasiker lett – a lapot vitték, mint a cukrot.

A dokumentum röviden ismerteti, hogyan működik a rendszer, mik a vonatkozó szabályok, majd azt is leírja, miként használták ki saját javukra egyes képviselők e rendszer gyenge pontjait. Külön kiemeli a legfelháborítóbb, a legnevetségesebb, a legelképesztőbb tételeket, de külön fejezet foglalkozik a “szentekkel” is, mert azért ilyenek is vannak.

A szerkesztőség a dokumentum bevezetőjében így indokolja a több, mint egy millió (!) oldalnyi számla és hivatalos irat áttanulmányozása és feldolgozása nyomán született dosszié nyilvánosságra hozatalát:

“ A Telegraph költségtérítési dossziéja nem szenzációhajhász dokumentum, bár olyan információkat tartalmaz, amelyeket egyes olvasók szenzációsnak tarthatnak. A cél nem az volt, hogy megbántsuk, megszégyenítsük vagy megalázzuk képviselőinket, vagy aláássuk parlamenti demokráciánk rendszerét. Épp ellenkezőleg. Azért publikáltuk mindezt, mert hisszük azt, hogy a köz érdeke választott képviselőink kiadásainak felülvizsgálata, az, hogy számon kérhető legyen minden fillér, amit a mi pénzünkből elköltenek.

Az a tény, hogy a lap költségtérítésekkel kapcsolatos leleplezései Nagy-Britanniában és külföldön hetek óta a hírek élén állnak, jelzi, hogy a közvéleményt nagyon érdekli e kérdés. A választóknak joga van elvárni, hogy azok, akik megalkotják és elfogadják azokat a törvényeket, melyek szerint mindannyiunknak élnie és dolgoznia kell, saját maguk feddhetetlenek legyenek, hogy tisztességesen és ésszerűen viselkedjenek és ne próbáljanak meggazdagodni a költségtérítési rendszer manipulálása révén...

A Daily Telegraph vizsgálata leginkább azt tette nyilvánvalóvá, hogy a nagyközönség szinte teljesen tudatlan a képviselők pénzügyeinek működését illetően. Meg vagyunk győződve arról, hogy leleplezésünk, amellyel felfedtük, miként hagyták, hogy a képviselők visszaéljenek a rendszerrel, végül erősebbé és egészségesebbé teszi majd parlamenti demokráciánkat...

Ez az első alkalom, hogy választott képviselőinkről ilyen részletes információ egy helyen, összegyűjtve elérhető. Történelmi pillanat ez. Hisszük, hogy ez a dokumentum hozzájárul a brit politika jobbá tételéhez.”

Mit tudunk most?

A hatalmas, alaposan feldolgozott és kiválóan szerkesztett dokumentumból kirajzolódó kép a köznevetség és közfelháborodás mezsgyéjén mozog. Mert kiderült, hogy kutyaeledeltől lakásfelújításig, fanyírástól fürdőkáddugóig, várároktisztítástól a kacsaúsztatóig szerepelnek e dokumentumokban tételek, és akkor az igazán nagy összegekről még nem is szóltunk.

Mert józan ésszel nehéz megérteni, mi szükség van rá, hogy valaki egy darab banánt (40 penni) vagy két flakon mosogatószert (4 font 21 penni) a közzel fizettessen meg? Tényleg nem lehet egy 59 pennis csokimikulást egy képviselőnek saját zsebéből megvennie? És van képe valakinek egyetlen pennit visszaigényelni? Főleg, ha az illető (Jeremy Hunt) többszörös milliomos konzervatív törvényhozó. Az 1 pennis - valamivel több mint három forintos - költség-visszaigénylést a tory politikus egy 12 másodperces telefonhívásért nyújtotta be. William Hague, a konzervatív árnyékkormány külügyminiszter-jelöltje 30 fontot igényelt vissza vécépapírért és vécékeféért, Alistair Darling, a munkáspárti kormány pénzügyminisztere pedig ugyancsak vécépapír-beszerzést számolt el, 12 font 98 pennit 36 tekercs után.

Lembit Opik liberális demokrata képviselő jótékonysági jelmezbálra vásárolt parókák 30 fontos árát nyújtotta be hivatalos költségtérítésként. A példákat még nagyon hosszan sorolhatnánk.

De ezt legalább az átlagpolgár is azonnal átlátja, megérti, és a rengeteg botrányos tételből mazsolázó bulvárlapok jópofa cikkeket kanyaríthatnak belőle. Ám az már kevésbé vicces, amikor valaki első és második otthonát váltogatva, a szabályok ügyes értelmezésével több tízezer fonttal gazdagodik. Amikor olyan jelzálogkölcsön törlesztését tünteti fel költségtérítésében, melyet már rég kifizetett. Amikor olyan “stikliket” követ el, melyekre az egyszerű állampolgároknak sohasem lenne módja, úgy kerüli meg például az adószabályokat, ahogy egy átlagpolgár büntetlenül nem nagyon tehetné.

A társadalom – érthetően - azonnal és joggal felháborodott azon, hogy a gazdasági válság idején, amikor tőlük áldozatokat követelnek, a politikusok mindezt velük fizettetik meg, ráadásul rájuk sokkal enyhébb kötelmek vonatkoznak, mint a jóval kevesebbet kereső átlagemberekre.

Az ügy furcsasága, hogy a brit honatyák többnyire szigorúan véve valóban nem követtek el jogsértést. A londoni alsóház tagjai nem keresnek rosszul. Alapfizetésük évi 64 766 font, ez körülbelül 21 millió forint, ami egy egyetemi tanár éves jövedelmének felel meg. Csakhogy a képviselőnek a fizetésén felül komoly költségtérítés is jár, s bár kiadásainak egy részét számlával kell igazolnia, a határ jószerivel a csillagos ég, és kötelmek alig vannak.

Ráadásul a saját maguk által alkotott és meglehetősen parttalanul értelmezhető törvények szinte kötelezik a politikusokat a költekezésre. Előírják ugyanis, hogy mind választókerületeikben, mind Londonban lakást kell fenntartaniuk. Csak éppen arról nem rendelkeztek, hogy a választókerületnek milyen távolságra kell lennie Westminstertől ahhoz, hogy egy képviselőnek második otthonra legyen szüksége. Így nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi képviselők is második lakást vásárolnak - ez még magánpénzből történik, de a felújítás és berendezés költségeit már közpénzből fedezik.

Igaz, ez a lehetőség csak az állandó lakásra vonatkozik; de azt, hogy a két otthon közül melyik a családi fészek, már a politikus dönti el. Tehát lehet vásárolni egy lerobbant házat, majd fel lehet újítani, s ha kész a munka, a képviselő dönthet úgy, hogy felcseréli a két lakás státuszát, így a másik lakást is fel lehet újítani és berendezni az adófizetők pénzén. Ennél durvább, ha a politikus a második otthont közköltségből felújíttatja, majd nagy haszonnal eladja, de előtte még első lakhelyként regisztráltatja. Több képviselő, akit ilyesmin kaptak, tévedésnek, elszámolási hibának minősítette az esetet, és csak ezért a tévedéséért kért vonakodva elnézést.

Mindebből kitűnik, hogy sem a kormány tagjai, sem a képviselők nem érzik úgy, hogy a válság idején önmérsékletet kéne gyakorolniuk, ráadásul a házelnök jó ideig meg is próbálta eltussolni a botrányok kivizsgálását. Végül a képviselők egy részének felháborodása kényszerítette ki lemondását. Többen már egyenesen azonnali választásokat követelnek. A megváltozott közhangulatot észlelve a kormányfő is kénytelen volt taktikát váltani. Eddigi vonakodást feladva most már ő is határozottan elítéli az önmérsékletet nem ismerő képviselőket:
“Az emberek azért lesznek politikusok, hogy a közt szolgálják. A legtöbben ezt is teszik. Ahol visszaélések voltak, azokat fel kell deríteni. Azok a képviselők, akik megsértették a szabályokat, nem indulhatnak a következő választáson a Munkáspárt színeiben. Ha pénzt kell visszafizetniük, ezt azonnal meg fogják tenni, ha megsértették a szabályokat, felelniük kell.

Az utóbbi napokban pedig létrehoztunk egy rendszert. Mivel a jelek szerint a képviselők nem tudnak ezzel megbirkózni, független testület veszi majd kézbe a dolgot. Ha tiszta képünk lesz arról, mi is történt, megoldjuk a problémákat. A helyzetet szabályozni kell. Nem fogom tűrni az ilyen viselkedést és a politika egyetlen más szereplője sem tűrheti azt” – mondta Gordon Brown kormányfő. (Közben az utóbbi napok fejleményeinek hatására a Scotland Yard is bejelentette, hogy a rendőrség gazdasági bűncselekményekre szakosodott részlege vizsgálatot indít az ügyben.)

Rendőrségi vizsgálat, pártvezetői szigor

Ezután valóságos verseny indult meg a pártvezetők között: ki lép fel szigorúbban saját vétkezőivel szemben.

A képviselők megregulázása mögött a pártvezérek azon félelme is meghúzódik, hogy a kiábrándult állampolgárok a botrányt a következő választásról való távolmaradással bosszulják meg. Így akármelyik fél győz, a törvényhozást a kisebbség választja majd meg, ez pedig megkérdőjelezheti az egész politikai rendszer legitimitását - aggódnak a politikusok. Az egyik veterán, a nyolcvanas éveiben járó egykori munkáspárti képviselő, Tony Benn, akinek fia ma Brown kormányában miniszter, elégtelennek tartja a gyorsan bevezetett átmeneti szigorításokat: “Sokkal tovább kell mennünk. Közzé kellene tennünk a képviselők adóbevallását, ahogy Amerikában teszik. A nyilvánosság és az átláthatóság a legjobb fertőtlenítőszer. Ha mindent tudtunk volna, amit ma tudunk, akkor amikor ezek a költségelszámolások születtek, akkor egyetlen képviselő sem merte volna mindezt megtenni” – mondja a veterán politikus.
Ha nem hallgatnak rá, könnyen lehet, hogy a britek a politika egészéből is kiábrándulnak és vagy a szélsőségekhez, vagy a teljes közönybe menekülnek. A parlamenti demokrácia hazájában egyik sem vonzó alternatíva.