Bibi Irán-hisztériája
Benjamin („Bibi”) Netanjahu izraeli miniszterelnök Amerikában járva egészen új dimenzióba helyezte az iráni nukleáris fenyegetést. Egy új holokausztnak, a zsidó nép megsemmisülésének rémét festette föl a legnagyobb amerikai zsidó lobbiszervezet, az AIPAC sok ezer résztvevős, éves közgyűlésén, hogy a közösség „mozgásra bírja” Barack Obamát. Az elnök pár nappal Netanjahu érkezése előtt még mindig az Iránt sújtó diplomáciai és gazdasági nyomásra, a szankciókra helyezte a hangsúlyt, noha elvben nem határolódott el katonai eszközök alkalmazásától sem. ACZÉL ENDRE írása.
Bombázni vagy nem bombázni? – ez itt a kérdés. Az AIPAC-közgyűlés közönsége alighanem tudta, hogy Netanjahu két irányban is győzködni próbálta Obamát: egyfelől, hogy az Egyesült Államok maga indítson légitámadást az iráni nukleáris létesítmények ellen; másfelől, ha ezt nem teszi meg, akkor támogassa az izraeli légierő „saját” vállalkozását.
Arra nézve, hogy a két államférfi mire jutott egymással, természetesen semmi sem szivárgott ki. Mint ahogy azt sem tudni, hogy amerikaiak és izraeliek egyformán ítélik-e meg annak a valós veszélyét, hogy milyen közel jutott az iráni rendszer egy atomfegyver kifejlesztéséhez; illetve ha ilyen fegyver birtokába jutna, bevetné-e azt Izraellel szemben.
Tény, hogy az irániak valamit rejtegetnek. Abban az értelemben is, hogy nem fedik fel a kártyáikat a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) emberei előtt, akik erősen gyanítják, hogy az iráni urándúsítási program nemcsak békés célokat szolgál. Ha úgy tetszik, ez nem puszta gyanú, hanem a NAÜ hivatalos álláspontja. Rejtegetés folyik továbbá olyképpen, hogy a dúsítóprogram kulcslétesítményeit Irán a szó szoros értelmében a föld alá vitte, éspedig olyan mélyre, hogy jelenlegi tudásunk szerint nincs az a bomba, amelyik kárt tudna tenni bennük.
Önmagukban azonban ezek az okok nem elegendőek ahhoz, hogy egy holokauszthisztériát indokoljanak. Pedig Netanjahu most ezzel operál. Irán leghírhedtebb urándúsítóját, a Natanzban működőt (amely történetesen nincs „megközelíthetetlen” mélységben, hegyek gyomrában) egy könnyed szófordulattal Auschwitzhoz hasonlította. S ha valakinek nem ugrott volna be a párhuzam, a miniszterelnök történelemidézésbe fogott. Fölemlítette a második világháborúnak azt az időszakát, amikor nem amerikai zsidó szervezetek eredménytelenül kérlelték az amerikai kormányt Auschwitz lebombázására; és amikor az amerikai zsidó szervezetek nem álltak be (legalábbis 1944-ig) ebbe a sorba, tartván attól, hogy ha a katonai erőfeszítéseket – eltérítve azokat valódi céljuktól, a náci hadigépezet és a náci gazdasági infrastruktúra lerombolásától – „zsidómentő” irányba tereltetik, akkor ezzel antiszemitizmust generálnak az államokban.
Akinek van füle a politikához, könnyen megérthette, hogy a „héja” Netanjahu szemében a mai amerikai politika hajlamos ugyanolyan tétova lenni Iránnal szemben, mint amilyen Franklin D. Roosevelt kormánya volt 1944-ben a zsidók kiirtására fölesküdött náci rendszer ellen. Továbbá kiérződött a szófordulatokból, hogy az izraeli miniszterelnök az AIPAC-ban sem lát még elég energiát ahhoz, hogy Obamát és kormányát teljes mellszélességgel Izrael mellett – és Irán ellen – sorakoztassa föl. Ezért mondtuk, hogy Netanjahu „mozgásra akarja bírni” az amerikai zsidóságot. (Zárójelben: az Izraelből érkezett vendég Obama elnököt Eszter könyvével ajándékozta meg, amely tudvalevőleg a perzsa zsidók tömeges legyilkolására szőtt, de meghiúsult ótestamentumi összeesküvés története.) A Netanjahu-üzenetek lényege abban foglalható össze, hogy Amerika nem tesz eleget Izraelért, vagy ha úgy tetszik: a zsidókért, és ennek a tétlenségnek súlyos történelmi előzményei vannak.
Netanjahu azonban blöffölt. Izrael tudniillik biztosra mehet. Ha nem ő fenyeget, hanem őt fenyegetik, akkor mindig számíthat az Egyesült Államok „vasba és vértbe öltöztetett” (Ronald Reagan) támogatására. Ha netán Irán egy szép napon nukleáris töltettel fölszerelt rakétákkal támadná meg a zsidó államot, akkor Amerika automatikusan bevetné teljes katonai arzenálját Izrael védelmében. De erről a napról egyáltalán nem tudni, felvirrad-e, mert minden józan érv amellett szól, hogy noha Iránnak meglehetősen elvakult vezetői vannak, kollektív öngyilkosságra azért mégsem hajlamosak. Meir Dagan, az izraeli hírszerzés, a Moszad volt főnöke egy szenzációs amerikai tévéinterjúban még a reggeltől estig Izraelre fenekedő Ahmadinezsád iráni elnököt „ésszerűen gondolkodó” politikusnak festette le.
Izrael – pontosabban Netanjahu – minden iráni veszélyt önmagára képez le, ami a világ legelső hatalmának szemüvegén át nézve távol áll a valóságtól. Ami Iránt illeti, Amerika sok mindenben gondolkodik – olyan dolgokban is, amelyeknek a súlyát neki kell (kéne) elviselnie, nem Izraelnek.
Hogy csak kettőt említsünk, ott a Perzsa-öböl, a világ kőolajellátásának egyes számú útvonala. Az irániak már adták jelét annak, hogy az öböl forgalmát a Hormuzi-szoros lezárásával akár meg is béníthatják. Amerika momentán azzal van leginkább elfoglalva, hogy V. flottáját, amelynek a bázisa Bahreinben van, az esetleges iráni lépések elhárítása végett fejlessze fel, rohamléptekkel.
Továbbá, de egyáltalán nem mellékesen. Ha Obama azt mondja, minden erővel megakadályozza, hogy Irán nukleáris hatalommá váljék, elsősorban nem Izrael félelmére gondol, hanem arra, hogy mindazok a térségbeli hatalmak, amelyek az iszlám iráni, azaz síita ágával szemben a szunnita iszlámot képviselik, s Iránban nem barátot, hanem ellenséget látnak, maguk is sebesen hozzáfognak atomfegyverük kifejlesztéséhez. Semmi kétség: erre Törökország éppúgy képes, amennyire Szaúd-Arábia (Irán igazi nemezise) vagy épp Egyiptom. Évek alatt füstté válhat az, amit atomsorompó gyanánt tartunk számon. Nem elég, hogy e sorompót áthágva India és Pakisztán is atomhatalomnak számít már, számolni lehet és kell azzal, hogy Irán közelebbi és távolabbi szomszédai is a nukleáris fegyverkezésben látnak majd védelmet Irán hatalmi ambícióival szemben. S meglehet, másoknál is ledől majd a gát, végtére is nem olyan drága dolog ma atombombát építeni.
Adott esetben – hogy a lehető legrosszabb forgatókönyvet vázoljuk fel – a Közel- és a Közép-Kelet egymással versengő atomhatalmak terepévé válhat, ahol egyetlen szikra is elegendő lesz ahhoz, hogy lángba boruljon minden. És akkor kiderül majd, hogy Izrael ezen a nagy sakktáblán csak egy gyalog, amelynek kicsisége folytán számolnia kell akár városainak, földjeinek részleges pusztulásával, de ugyanez a sors vár mindenki másra is. A felelősség meg, akár tetszik, akár nem, Amerikáé lesz.
Izraelnek köztudottan, bár soha be nem vallottan, van atomfegyvere. Konvencionális eszközökkel meg legyűrhetetlen. Ha az atombombát „kivonjuk az egyenletből”, akkor azt kell mondanunk, hogy az izraeli véderő olyan potenciállal rendelkezik, amilyennel a környező iszlám világ egyetlen állama még megközelítőleg sem.
Netanjahu „holokausztozása” – túl azon, hogy a második világháborús népirtás egyszeri, egyedülálló és megismételhetetlen voltának a szentségét sérti – közönséges hisztériakeltés, ráadásul erős bumerángeffektussal. A „perzsa szörnyet” lehet ugyan óriásira és még óriásibbra festeni, de alig hinném, hogy azok az emberek – izraeli polgárok –, akik miniszterelnökük szerint „a megsemmisülés veszélyének árnyékában” élnek, rettenetesen kívánnák maguknak ezt az árnyat. Inkább csomagolnak, és felszállnak az első repülőgépre, amelyik Európába vagy Amerikába visz. Netanjahu addig fogja ijesztgetni a honfitársait, amíg ő lesz az, aki a régi rossz vicc szerint utolsóként leoltja majd a villanyt.
