Bebeltől Brandtig
Múlt héten volt 150 éve, hogy Lipcsében 11 város küldöttei – mesteremberek, tanoncok, boltosok – megalakították az Általános Német Munkásegyletet. Ebből nőtt ki azután a németek szocialista, majd szociáldemokrata pártja, az európai politika egyik meghatározó tényezője. Tüzes forradalmárokként kezdték, szívós reformer néppártként folytatták, s elérték, hogy napjaink német polgára többnyire öntudatos demokrata, ugyanakkor sok más náció által irigyelt jómódban él. Az SPD másfél századának állomásait idézi fel HELTAI ANDRÁS.
Az 1863. tavaszi zászlóbontást egy cipész és egy szivargyári munkás szervezte, de nem jutottak volna sokra, ha nincs ott Ferdinand Lassalle hírlapíró. Remek szónok, gyárosfiúként egyike a meghatározó nagypolgároknak a német munkásmozgalom élén. Egyébként az első, aki a másik polgár-forradalmárral, Marxszal szemben azt hirdette: nem kell a társadalmat erőszakkal felforgatni. Választójog kell a dolgozó embernek, így nő majd bele a társadalom a szocializmusba. Az örökmozgó, piperkőc, tőzsdespekuláns Lassalle egy évvel később párbajban lelte halálát, de a karizmatikus gondolkodó tanítását megfogadták.
Akárcsak Marxét. Az August Bebel és Wilhelm Liebknecht alapította konkurens Szociáldemokrata Munkáspárt a reformok politikája helyett forradalmat hirdetett. A két párt a munkások ügyéért egymás ellen is hevesen harcolt, míg azután Bismarck új birodalmi rendjének nyomása 1875-ben egyesülésre nem kényszerítette őket. A fúziójukból született Németország Szocialista Munkáspártja gothai programjában síkraszállt ugyan „mindenfajta kizsákmányolás eltörléséért” és a szocialista társadalomért, de forradalomról immár Bebel sem beszélt (amiért meg is kapta a magáét Marxtól).
Beszélt viszont Bebel sokszor a Reichstagban: magával Bismarckkal vitázott briliánsan, s ez is indíthatta a Vaskancellárt arra, hogy a gyorsan erősödő pártot a „közveszélyes tevékenységére” hivatkozva betiltsa. Vezetőit lecsukják vagy külföldre kényszerítik, a szakszervezeteket feloszlatják. Paradox módon a tiltó törvény nem terjed ki a parlamenti képviseletre, így a SAPD 1881–1890 között a Reichstag legerősebb frakciójává nő, 1912-re már 35 százalékot kapnak, egymillió tagjuk van. Ám azután, bár a szocdemek esküdt ellenfelei a császári rendnek, a háborús lelkesedés őket is magával ragadja. Az egy Liebknecht kivételével megszavazzák a háborút, s beállnak a hazafias sorba, kötelezik magukat, hogy nem bírálnak kormányt, császárt, amíg harcol a haza.
Szép remények
Amikor háború már nincs, van új párt: a Liebknecht és Rosa Luxemburg alapította Spartakusbund, abból lesz 1919-ben a Német Kommunista Párt. Mindeközben a szociáldemokraták mértékadó szerepet játszanak a németek 1918. novemberi forradalmában, a császár megbuktatásában, a köztársaság kikiáltásában, majd a szép alkotmánnyal és reményekkel indult, utóbb gyászos véget ért weimari demokrácia felépítésében és bukásában.
A bismarcki tiltás operettnek tűnik ahhoz képest, ami Hitlerékkel bekövetkezett. 1933 márciusában a Reichstagban csak a szociáldemokraták szavaztak a náci többség „felhatalmazási törvénye” ellen, amely lehetővé tette a pártok, a szakszervezetek szétverését. Négy hónapra rá az SPD-t betiltották, vezetőit, tagjait börtönbe, koncentrációs táborba hurcolták, kevesen élték túl. Sokan külföldre menekültek, s ott szervezték az ellenállást.
A világháború után a nyugati megszállók szívesen támaszkodtak a szocialistákra az állam demokratikus újjászervezése során. Jóllehet azok utóbb – féltve a német egység helyreállításának lehetőségét – eleinte hevesen ellenezték országuk felfegyverzését és a nyugati szövetségbe tagozódását. Alakult ugyan szocdem párt a szovjet megszállási övezetben is, de már 1946-ban kényszeregyesítették a kommunistákéval. Aki ellenállni próbált, ment a börtönbe, Szibériába.
Az Ostpolitik kora
Bár a nyugati SPD-nek 1946-ban már hétszázezer tagja volt, a lakosság többsége rendre Adenauer „gazdasági csodát” hozó konzervatívjainak szavazott többséget – akiknek soraiban nem kevés volt náci is akadt. Történetesen Kurt-Georg Kiesinger, a CDU jelölte kancellár is, aki 1966-ban először alakított koalíciót a Willy Brandt vezette, addig ellenzéki SPD-vel. Az antifasiszta emigráns alkancellár ugyancsak fátylat borított a múltra, hiszen társai közül a gazdasági miniszter, Karl Schiller is tagja volt a náci pártnak, míg Herbert Wehner össznémetügyi miniszter, a KPD KB egykori tagja hosszú moszkvai emigráció után váltott pártot.
Willy Brandt, akit sokan – Adenauer és Strauss is – emigrálása, ellenállási tevékenysége miatt hazaárulóként emlegettek, nagy politikussá nőtte ki magát. „Merjünk több demokráciát” – ez volt a jelszava az 1969-es választáson, ahol ugyan ismét minimálisan elmaradtak a CDU/CSU mögött, de a liberális FDP-vel szövetkezve immár ők tudtak kormányt alakítani. Jóllehet, a bonni Ostpolitik általában a Helmut Kohl vezette konzervatívok sikereként él a köztudatban, a kezdeményező Brandt és pártja volt. Hidegháborús fenyegetőzés helyett a kis lépések, a közeledés politikájával törekedni a szovjet tömb fellazítására – ez lett az új jelszó. Felejthetetlen az 1970-ben a varsói gettóban térdeplő német kancellár gesztusa – s az is, ahogyan az NDK népe ünnepelte, amikor odalátogatott. A Nobel-békedíjas alapozta meg mindazt, ami 1989-ben történt, s tragikus fricskája a történelemnek, hogy ötévnyi kancellárság után lemondásra kényszerült, mert újdonsült keletnémet partnerei Stasi-kémet telepítettek környezetébe. Egyébként Willy Brandt vonzotta pártjába a ’68-as nemzedék sok tagját, értelmiségieket, polgárokat – alatta lett az egykori munkáspártból néppárt.
Utódjának, a pragmatista közgazdász Helmut Schmidtnek egyszerre kellett megküzdenie a hetvenes évek gazdasági válságával, a terroristákkal és az SPD balszárnyával, miközben 1982-ben az FDP ismét partnert váltott, és a szocdemek helyett újólag a konzervatívokkal állt össze. Kerek tizenhat évig tarthatott Helmut Kohl sikeres országlása, de közben a tartományokban sorra aratta győzelmeit az SPD – javarészt a nyolcvanas években született partnerével, a Zöldekkel összefogva.
Mi lesz ősszel?
Így érhetett be Gerhard Schröder 1998-as kormányalakítása, koalícióban az új szövetségessel, amely az egykori ’68-as forradalmárt, a budakeszi mészárosfamíliából származó Joschka Fischert delegálta külügyminiszternek. Schröder vállalta, hogy végrehajtsa a nélkülözhetetlen, fájdalmas reformokat a gyengélkedő jóléti államon – majd bele is bukott: 2005-ben pártja már alulmaradt a CDU/CSU-val szemben, de kész volt nagykoalícióban – Angela Merkel vezetése alatt – tovább kormányozni.
A 2009-es választáson az SPD, amely Willy Brandt idejében még csaknem 46 százalékot kapott, 23 százalékra esett vissza. Javíthat ugyan az idén szeptemberi szavazáson, de győzelme valószínűtlen. A párthatárokon is túlívelően népszerű Merkel alatt még mindig jóval szilárdabbak a másik néppárt ugyancsak gyengülő pozíciói – másrészt Peer Steinbrück egykori pénzügyminiszter személyében az SPD a saját pénzét is buzgón gyarapító, kevéssé rokonszenves kancellárjelöltet állított, az erősödő Zöldekkel remélve többséget. Az a Balpárttal alkalmasint meglenne, de róla nem akarnak hallani, bár az „utódpártiak” mellett ott van az élen egy kiábrándult egykori SPD-elnök is, Oscar Lafontaine. Forradalmárok és reformisták százötven év után is szemben állnak egymással.
