Bartulin doktor

Hosszan tudok lupén át egy fényképet vizsgálni, közben a részleteket szétverő szemcséken háborogni. Igaz, ezúttal a részleteket pótolják a textusok, a nagyvilágban szétrajzott chilei emigráns tízezrek. A fotó egyébként – A halál kapujában – az 1974-es év World Press-nagydíjasa. Lehetne éppen a bátorságé is, egyaránt értve ezt a kamera mögött és előtt állókra.

Rögeszmém egyébként, hogy egy jó helyszínfotó többet mondhat el az adott pillanatról, mint forrásértékűnek ítélt iratok százai. Egyfajta értelemben az objektív – ha néha szubjektív is – mindennél többet ér. Ennek a képnek az esetében is. Általa lett egyoldalú ismerősöm minden szereplője. Már nevet is adtam nekik. Balra, a kép szélén, mintha Ben Bella állna, ki maga is átélt hajdanán egy elnöki palotaforradalmat. Társát Frédinek neveztem el egyik gimnáziumi barátom után. A Federico amúgy is szépen cseng, García Lorcához tartozik.

Törtem a fejem: ki lehet az ott, a háttérben, fél méterrel el presidente Allende mögött? Egykedvűen áll, sorsába beletörődve, nem a helikoptereket figyelve, hanem a lépésnyi előteret, cigarettáját is tenyerébe fordítja, nehogy zavarja az elnököt. Pedig a Moneda-palota körül akkor már lőporfüst is kavargott. Nem jött szárnysegéd-tábornok menekítő páncéllimuzinnal... alighanem egy titkárhoz van szerencsém. Meg ne haragudjon hát, ha ökölvívómúltja, lapos és alighanem néhányszor betört orra után Belmondónak nevezem el. Vajh, mi lett önnel, blazírt és elegáns camarad secretario, aki a szűk környezethez tartozás bennfentességével állja a megfeszíttetés előtti perceket?

Börtönfilm

Történetünk most nagy kanyart vesz, nagyobbat, mint a kivénhedett őrhajó, amely odapöfög a Quilar börtönszigethez, a több ezer fogolynak szánt élelemmel. A szomorú fogalommá lett Stadionból ide deportálta a túlélőket Pinochet gestapója. A szigetnek ez a fele elhagyatott, holt vidék, amelyen újra megteltek a már-már elfeledett várbörtönök.

A hajnali kikötéskor a börtön még szendergett, kókadt, álmos rutinmozdulatokkal nyitogatták-zárták a kapukat, kapcsolgatták a bágyadt fényű lámpákat. A kirendelt konyhai rabmunkások és a szállítók közt néhány pillanatra zavar támadt egy krumpliszsák szétszakadása miatt, de ez elég volt hármuknak – két overallosnak és egy katonának –, hogy a hátsó traktusig lopakodjanak. Jelszóra nyílt az ajtó, borítékba ment a hálapénz, amelyet az őr visszautasított.

– Tíz percetek van – suttogta, és az emeleti keresztfolyosón „kikulcsolt” egy zárkaajtót. Aztán a folyosón maradt, és csőre töltött.
– Danilo... Bartulin doktor... kérem, figyeljen most ránk.
– Az én nevem itt Nyolcezer-
hatszáztízes. Kik maguk, és mit akarnak?
– Figyelj ránk – tért át a tegezésre egyikük –, ha azt mondanánk, hogy az ellenállás tagjai vagyunk, éppoly hihetetlennek tartanád, mint egy filminterjú tervét. Úgyhogy most kapaszkodj... mindkettő igaz. Csak az időnket szabta rövidre a parti mázsálás.

„Belmondónak”, mert róla van szó, akár egy rendezett krimiben, módja volt odaóvatoskodni a zárkaajtóhoz, és előrenyújtott ujjaival kinyitni. Olyasmi sem történt két esztendeje, hogy a folyosói strázsa csendre intse, és hátat fordítson neki. A jövevények fonott kosárból vették elő a kamerát, a magnó kisebb volt, mint egy szivardoboz, lámpát nem hoztak, odaállították hát a rácsos ablakhoz, amelyen mind több fényt lopott már be a tengeri ébredés.

„Sose voltam forradalmár, humanista voltam, az orvos Allende hivatali orvosa – indult a vallomás –, senki sem tudhatta, milyen beteg. Sokszor megesett, hogy az elnöki gépen, fogadás vagy tévéfelvétel szünetében kellett szíverősítőt adnom neki. Ne feledjék, harminc év a parlamentben és a szocialista párt, majd a szenátus élén... Szóval az Unidad Popularon át a köztársaság elnöki székéig. Emlékezzenek, milyen nagy többség választotta meg, mégis mennyi rágalommal és mocsokkal szennyezték be hivatali éveit. A sötét felbujtások most világosan állnak előttem, mert két éve mást se teszek, mint hogy gondolatban újra átélem a chilei néphatalom időszakát. Salvador Allende nem jelszavakkal, szentbeszédekkel és zászlólobogtatásokkal tette a dolgát, sok jót tett a népért, de naiv politikus volt. Álmodozó. Mint King tiszteletes vagy Patrice Lumumba. Elnézte a vadsztrájkokat, sőt Pinochet vezérkarát is, amely már a junta előiskolája volt. Hát így jutott bomba a Monedába, neki meg jó pár ólom a politikai merénylők arzenáljából. Mondjátok meg mindenkinek – és mélyre szívta az ajándék cigarettát –, hogy Danilo Bartulin itt a börtönben lett forradalmár, és azért él még, mert tudja, él a szolidaritás is, amely egyszer szétfeszíti majd ezeket a rácsokat.”

Kifulladásig

1979. december 15. A lipcsei Nemzetközi Filmfesztivál gálaestjén pereg a film. Másfél ezer szempár szegeződik a vászonra, és nézi a feketén-fehéren villódzó képsorokat, amelyek olyan izgalmasak, akár a 007-es sztorija. Az utolsó szavak, képek még ott vibrálnak a teremben, „ezeket a börtönrácsokat...”, amikor hirtelen megszakad a vetítés. Felgyúlnak a fények, de a filmélmény marad. Hatása megüli a szíveket és az agytekervényeket, pedig kemény, cinikus mezőny ül itt együtt. Szőke asszony lép a színpadra, Annelie Thorndike, a világhírű rendező, a fesztivál igazgatónője. Kezében mikrofon, a teremben még mindig a döbbenet csöndje.

– Barátaim – hallom az élménytől remegő hangját –, jól mondta Bartulin doktor, él a szolidaritás, szétfeszíti a börtönrácsokat. Danilo Bartulin doktor itt van közöttünk.

Úgy lép a színpadra, mintha csak a Moneda előtti kép folytatódna. Kicsit megtörten, bajusz nélkül, lezser eleganciával. Fáradtan mosolyog, de amikor karjait széttárja, mintha mindenkit keblére akarna ölelni, másfél ezer ember ugrik fel helyéről, és tapsol, ordít, éljenez. A kemény, elfogódott és elfogult nézősereg ott a filmpalotában elfelejti a hétszer tizennyolc óra versenyküzdelmét, nemzeti, faji, meggyőződésbeli ellentéteit, és úgy indul neki a színpadnak, mint egy roppant gyülekezet, amely meglelte atyamesterét.

A Kifulladásig búcsújelenetét vizionálom egy pillanatra, amelyben Belmondo golyóktól találva elbukik. De a vértócsákat most felszárítja a képzelet. A hős él, a történet folytatódik.