Balkáni videojátékok

A Szabad Európa Rádió belgrádi szerkesztői által készített filmben három szerb rendőr meséli el a rémtetteket, amelyeket a Szerb Rendőrség Különleges Osztályának tagjai követtek el Koszovóban 1998–1999-ben. A védett-tanú-státust kapott három rendőrtiszt már évek óta azért harcol, hogy ezek a háborús bűnök napvilágra kerüljenek, és a bűnösök (szerintük minden rendőri egységben négy-öt ilyen bűnöző volt) elnyerjék méltó büntetésüket. A filmben a tanúk az ellenkezőjéről számoltak be: a fegyvertelen civileket szenvtelenül gyilkolók egyre jobban haladtak előre a rendőrségi szamárlétrán.

Nem ez az egyetlen videó, amely az internetes megosztókon a balkáni háborúk kegyetlenségeiről és a háborús uszítás szereplőiről szólnak. Legutóbb a srebrenicai mészárlás huszadik évfordulója miatt jelentek meg (már nem először) bizonyító erejű filmkockák. Jól ismert az a képsor, amelyen a boszniai szerb martalócok hidegvérrel lövik árokba a bosnyák férfiakat. A II. világháború utáni legsúlyosabb európai tömegyilkosság/népirtás megítélése (több mint hétezer muzulmán bosnyák férfit és fiút végeztek ki 1995-ben a most Hágában ülő Mladić boszniai szerb tábornok katonái) húsz év után is hatalmas diplomáciai bonyodalmat okozott a Nyugat-Balkánon.

Előkerült egy videó arról is, amit Aleksandar Vučić jelenlegi szerb miniszterelnök, akkor mint hivatásos háborús uszító 1995. július 20-án (tehát a srebrenicai vérengzés után) a szerb parlament előtt mondott. A nemzetközi közösséghez (pontosabban a megtorlással fenyegető NATO-hoz) intézte szavait: „Csak bombázzatok, öljetek meg egyetlenegy szerbet, és mi száz muzulmánt ölünk meg, és majd meglátjuk, hogy a nemzetközi közösség meri-e bombázni a szerb állásokat és mer-e így viselkedni a szerb néppel.”

Ugyanez a politikus immár húsz évvel később – Szerbia nyugati nyitásának bajnokaként, akihez Belgrádba már nemcsak Putyin jár, hanem Merkel is – úgy határozott, hogy részt vesz a srebrenicai megemlékezésen, és Willy Brandt módjára fejet hajt a bosnyák áldozatok emléke előtt. Vučić srebrenicai kirándulásának egyetlen szerb feltétele volt: az ENSZ ne fogadja el a Srebrenica-határozatot, amelyet a britek nyújtottak be. Belgrádban ugyanis a mai napig tagadják a népirtás tényét, folyamatosan kísérlik meg kisebbíteni az áldozatok számát és úgy beállítani a srebrenicai vérengzést, mint már-már jogos megtorló akciót, hiszen – szól a belgrádi érvelés – a bosnyák erők 1992 és 1995 között gyilkolták a szerbeket a Srebrenica körüli falvakban.

Moszkva ismét készségesen Belgrád oldalára állt, és megvétózta a brit javaslatot a Biztonsági Tanácsban. Vučić elutazhatott a megemlékezés színhelyére, Potočariba, ahol egy újabb videó főszereplőjévé vált: a fejet hajtó szerb miniszterelnököt a feldühödött gyászolók egy csoportja kövekkel és más mozdítható tárggyal dobálta meg, úgyhogy a testőrök a testükkel védték meg a kormányfőt, aki nem sérült meg, de állítólag a szemüvege eltört. A kommunikációs fogás viszont bejött: a balkáni sajtóban már senki sem beszélt Mladić legyilkolt áldozatairól, hanem a megtámadott szerb miniszterelnökről.

Épségben hazaérvén arról beszélt, sértődötten természetesen, hogy a kinyújtott békejobbra íme ez volt a válasz. Epésebb belgrádi kommentátorok megjegyzik, hogy a békejobbot általában az áldozatok szoktak nyújtani az agresszorok felé, amikor azok megbánják bűneiket, és nem fordítva. De hát a Balkánon ilyen apróságokra nem adnak.

A szerb kormányhoz közel álló bulvársajtó az ügy mögött egy Vučić elleni világösszeesküvést lát. Az Informer szerint a britek szervezték az egészet, mint ahogy ők ölették meg Đinđić volt miniszterelnököt is. Hogy miért a britek? A válaszhoz nem kell mély történetpolitikai esszéket elolvasni, ennél az egyszerűbb: mert a britek nyújtották be a Srebrenica-határozatot az ENSZ-ben. Ennyi.

Diplomáciai botrány kerekedett, amelynek leple alatt a szakadár boszniai szerb elnök (Milorad Dodik) azonnal népszavazást íratott ki a parlamentjével, amelyen arról döntenének, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság (egyesek szerint a srebrenicai és más háborús bűnök szörnyszülöttje) kivonja magát a közös boszniai törvénykezés alól. Vučić, aki a miloševići hagyományokat követve úgy nem szól bele a szomszédos boszniai szerbek belügyeibe, hogy valójában beleszól, azt mondta, hogy Dodik még el fog gondolkodni a dolgon. Vagyis: nem eszik olyan forrón a kását, pláne ha azt Szerbia adományozza az életképtelen boszniai szerb entitásnak.

A Srebrenica körüli bonyodalmak egyre kuszábbak, de már nincs idő sokat foglalkozni velük, mert jön a következő balkáni botránykő. Két évtizede, augusztus elején vonultak be a horvát csapatok Kninbe, a horvátországi szerbek Krajinának nevezett államképződményének „fővárosába”, és ezzel felszámolták azt az áldatlan, három évig tartó állapotot, hogy az ország területének egy részét a szerb szakadárok tartották ellenőrzésük alatt. A katonai-rendőrségi akciót (amely az Oluja, azaz Vihar nevet kapta) a horvátok ünnepelni való győzelemként élik meg. Az akció során azonban történt néhány olyan eseménysor (magyarán bosszúhadjárat), amely miatt mintegy kétszázezer horvátországi szerb volt kénytelen Szerbiába távozni. Ezek is megrázó filmkockák voltak: a hirtelen összekapott ingóságaikkal, szekereken, gyalog, csüggedten vonuló asszonyok, gyerekek, öregek az egykori Testvériség-egység nevű sztrádán Szerbia felé.

Azt már tudni, hogy a balközép horvát kormány Zágrábban tervez katonai felvonulást, a jobboldali ellenzék – amelyet most legmarkánsabban az újonnan megválasztott köztársasági elnöknő, Kolinda Grabar-Kitanović képvisel – pedig inkább Kninben örvendezne a honvédő háború befejezése évfordulójának. A baj a nemzetközi előrejelzésekben van. Nagyon sok nyugati szövetséges már jelezte, hogy nem venne részt a megemlékezésen, vagy ha mégis, akkor igen alacsony szinten. Az egykori horvát katonai akció tisztára mosását, úgy tűnik, nem érzik feladatuknak. Az azonban bizonyos, hogy a Vihar húsz év után is tombolni fog a Zágráb–Belgrád útvonalon.

És videóban itt sincs hiány: valaki (Horvát Televízió) ismét a jobb múltat érdemlő szerb miniszterelnököt húzta elő a tarsolyból. Vučić tavalyi horvátországi látogatásán a horvát riportereknek azt mondta, hogy semmi köze nem volt a húsz évvel ezelőtti háborúhoz, és nem is járt annak idején a szerbek által megszállt területeken. Erre jött a képsor, amelyen az akkori Szerb Krajina egyik településén, Glinában 1995 márciusában az őt meghallgatni összejövő szerbek előtt kinyilatkozta: „Soha nem lesz Glina, a Szerb Krajina Horvátország része!” Néhány hónap múlva jött a Vihar.