Az év botránya
A remek előadások estéről estére megtöltik a Burgtheater nézőterét. Ez a hétköznapi üzem fontosabb a közönségnek, mint a szűnni nem akaró pletykák a színház anyagi ügyeiről, menesztett vezetőinek viselt dolgairól vagy a már megkezdett bírósági perek. A társulat is inkább azon szomorkodik, hogy a közelmúltban elhunyt két legendás színész, az új igazgatónőt pedig jobban foglalkoztatja, hogyan lehet pótolni a két pótolhatatlant, ki vegye át Gert Voss és Annemarie Düringer szerepeit.
A bécsi Burgtheater – kamaraszínházával (Akademie) és két kisebb játszóhelyével – a százszázalékos állami tulajdonban lévő Szövetségi Színházi Holding része, csakúgy, mint az Operaház. A holdingnak juttatott évi 144 millió euróból a Burg 46 milliót kap. A négy helyszín, az állandó társulat, a repertoár fenntartása, az igényes produkciók és az ezekhez elengedhetetlen háttér biztosítása nyeli a pénzt. Hiába nőtt az éves nézőszám 400 ezerről 436 ezerre, a jegyárbevétel 5,7 millió euróról 7,3 millióra, a költségvetési hiány is egyre nagyobb.
Amikor a Nestroy-díj ünnepélyes átadásán egyenes tévéadásban a moderálásra felkért három komikus a „kreatív könyvelésről” élcelődött, a nézők (a helyszínen és otthon, a karosszékekben) pontosan tudták, miről van szó. A sajátos fogalom a Burg jó egy éve kirobbant pénzügyi csalássorozatának idején ment át a köztudatba. Amikor fény derült az egy ideje már igazgatóhelyettesként működő korábbi gazdasági igazgatónő, Silvia Stantejsky fura gyakorlatára.
Eleinte csak annyi volt tudható, amennyit az állami tulajdonban lévő színházakat tömörítő felettes szerv, a Bundestheater Holding egy ellenőrzéskor kiderített: több kisebb tételben összesen öt számjegyű euró vándorolt a színháztól a nevezett hölgy magánszámlájára. Georg Springer, a holding mindenható igazgatója Stantejsky felfüggesztését kérte az ügy tisztázásáig (később maga is lemondani kényszerült). Matthias Hartmann, a Burg igazgatója – saját bevallása szerint is a hölgy jó barátja – nem érte be ezzel, és november közepén azonnali hatállyal menesztette helyettesét, aki egyébként a társulat teljes bizalmát élvezte.
Stantejsky 1980-ban csatlakozott a csapathoz, eleinte a színház üzemgazdaságának vezetőjeként. Az 1999-es strukturális átalakítás után az akkor alakult kft. cégvezetője, rövidesen pedig a színház gazdasági igazgatója lett. A menesztése miatt indított munkaügyi perében azóta bebizonyosodott, amit állított: anyagi haszonszerzés nem történt, viszont rendszeresen fizetett ki készpénzben magánvagyonából színészeket, produkciókat, és a tekintélyes utalások a számláján csupán e „kölcsönök” visszafizetését szolgálták. S hogy miért? Előadásokat veszélyeztetett volna, ha csak a bürokratikus ügyintézés után fizetnek ki díszletet, kosztümöt, külföldi vendégművészt, nyári vendégszereplést. Mivel neki a színház mindennél fontosabb, inkább meghitelezte ezeket a pénzeket.
A bécsi színházi élet intrikáit jól ismerők legyintettek a vádakra: az ilyesmi mindennapos, nem érdemes a vádakkal foglalkozni. A hatóság mindenesetre ezt másképp gondolja.
Stantejsky is a zsonglőrködést, és 2013 februárjában már nem pályázott a posztra: ekkor lett a művészeti feladatokért felelős Hartmann igazgató helyettese. Vagy elege lett az egyre kilátástalanabb adósságokból: a 2008-ban még „csak” 3,5 millió eurós mínusz az évek alatt többszörösére nőtt. Szükségszerűen, hiszen az állami tulajdonú kulturális intézmények, színházak, múzeumok 1999. évi leválasztása a költségvetésről különös helyzetet teremtett. Az önálló gazdálkodásra ítélt intézmények szubvencióját, mit sem törődve az inflációval, az akkori szinten befagyasztották, emellett kötelezően előírták a közalkalmazotti viszonyban lévő foglalkoztatottak évenkénti fizetésemelését. (Emiatt hagyta ott Bécset Hegyi Lóránd, a bécsi Modern Múzeum addigi igazgatója: nem vállalta „a megalázó pénzszerzési kényszert”.)
Ez a szubvenció mára már semmire sem elég, hiába faragta le a Burg tizenhárom év alatt a költségvetés 30 százalékát a kiszolgáló üzemek kiszervezésével, a társulat létszámának csökkentésével. Hartmann azt állítja, hogy az igazgatói posztot 2008-ban már több mint 15 milliós hiánnyal vette át, amit az előd, Klaus Bachler tagad.
Márciusra hatalmasra dagadt a botrány. Hartmann bejelentette: ideiglenesen felfüggeszti tevékenységét, lehetőséget teremtve a hecckampány, intrikák és rágalomhadjárat nélküli tárgyilagos vizsgálathoz. Egyre több volt a suttogás hamisított számlákról, belégekről, engedély nélküli kifizetésekről, köztük Hartmann saját rendezései után felvett indokolatlanul magas gázsijáról, s arról, hogy a kreatív könyvelés nem Stantejsky magánakciója volt, az igazgató tudott róla. Hartmannt ráadásul a társulat sem szerette, nem álltak ki mellette. Az azért mindenkit meglepett, hogy az illetékes miniszter alig pár héttel az önkéntes háttérbe húzódás után végleg felbontotta szerződését. Amelyet mellesleg alig néhány hónappal korábban a kormány a jó művészeti teljesítményre hivatkozva 2019-ig meghosszabbított.
Ilyen még nem volt a Burgtheater 125 éves történetében. Innen az igazgatók rendszerint (többször meghosszabbított) szerződésük lejárta után szoktak távozni. Azon már senki sem csodálkozik, hogy Hartmann sem hagyja annyiban: munkaügyi bírósághoz fordult, nemcsak becsülete védelmében, hanem tekintélyes kártérítést is követelve.
A helyére átmeneti megoldásként – ugyancsak első ízben a nemzet színházának történetében – egy hölgy került, aki aztán a hivatalos pályázat elbírálásakor huszonkilenc érdeklődő közül elnyerte a végleges megbízatást (2019-ig érvényes szerződéssel). A szintén német származású Karin Bergmann számára a Burgtheater nyitott könyv: 1986 óta dolgozik itt, először Peymann sajtósaként, később Klaus Bachler helyetteseként. Sőt, amikor Bachler a 2008/9-es évadban párhuzamosan Münchenben is igazgatóskodott, gyakorlatilag ő vezette a Burgot. Hartmann első évében is megtartotta ezt a posztot, majd 2010-ben nyugdíjba vonult. Innen hívta vissza válságkezelőnek Josef Ostermayer, a kulturális tárca vezetője.
A teljes társulat kitörő örömmel fogadta a véglegesítést. A németországi (recklinghauseni) bányászcsaládból származó, 61 éves Bergmann jó tulajdonságai közül különösen nagyra értékelik nyugalmát, okosságát, amely kitartással párosul. Számtalanszor bizonyította, hogy saját egójánál előbbre valónak tartja a színház érdekeit, a művészet lelkes híve, s hiányzik belőle a hiúság. Talán mert – ellentétben a korábbi igazgatókkal – ő maga nem rendez.
A művészeti kihívás valószínűleg kisebb gondot okoz majd, mint az adósság kezelése. A legnagyobb veszélyt – a negyedik kis helyszín, a Kasino kényszerű feladását – már sikerült kivédeni. Hartmann tervezett rendezései kikerültek a programból, kicsit kevesebb új bemutató lesz. De a közönség mit sem érez a bajokból, a megszokott színvonalon folytatódnak a színházi hétköznapok – igaz, a bíróságok ítéletére, a felelősség megállapítására még jó ideig várni kell.
