Az EU, mint nevelési diktatúra

Amióta Magyarország 2010 májusában kétharmados többséggel egy középjobboldali kormányt választott, az EU folyamatos kampányt folytat saját tagállama ellen. A kampányhoz időközben már az USA is csatlakozott. Különösen azt róják fel engedetlenségként Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy csípős nyelvvel és szolgalelkűség nélkül védekezik a brüsszeli demokrácia-tanárok kioktatásai ellen. Ezt mindig egy újabb büntetéssel kell megtorolni.

Az EU legszívesebben azonnal szankciókkal sújtotta volna Magyarországot. Az Ausztriával szemben 2000-ben bevezetett szankciókkal szerzett tapasztalatokra emlékezve azonban nem hitt ennek eredményességében. Valójában a Magyarországgal szembeni szankciók főkezdeményezője, Martin Schulz, az Európai Parlament jelenlegi elnöke fenyegetőzött az EU-szerződés ominózus 7. fejezetével, amely lehetővé teszi, hogy az EU-testületekben a szavazati jog megvonásáig terjedő szankciókkal büntessék azt az országot, amely „megsérti a demokratikus alapjogokat”.

„Fasiszta jellegű” fondorlatok?

Köztudott, hogy a fasizmussal való meggyanúsítás volt a legszélsőségesebb vélemény, amely megfogalmazódott a nyugati közvéleményben. Egy színházigazgató kinevezése elleni budapesti tiltakozást egy osztrák szövetségi lapban rögtön „antifasiszta tűntetésnek” értékeltek fel. Egy bécsi kommentátor pedig „fasiszta jellegűnek” találta a magyar alkotmányt, amely január elsejével lépett hatályba.

Adós maradt ennek az állításának a bizonyításával, de hát az ilyesfajta kijelentéseket nem is kell alátámasztani, már a sima említésük is elégséges. Amennyiben ezen a héten a nemzeti ünnep alkalmával a magyar kormány feltehetően az emberek százezreit állítja majd talpra, akkor azt nagy valószínűséggel ismét „fasiszta tömegfelvonulásként” róják fel a kormánynak.

Melyek lennének azok az alapértékek, amelyeket megsértett Magyarország? Azzal gyanúsították meg Orbánt és kormányát, hogy az új médiatörvénnyel pórázon tartja a médiát, és azt a kormány ellenőrzése alá akarja vonni. Valójában azonban Magyarország csupán végrehajtott egy már nagyon régóta esedékes szabályozást, amely egy nyugati minta szerint működő médiarendszert akart létrehozni a fordulat óta (a külföldi médiakonszernnek bűnös közreműködésével is) teljesen fékevesztett módon működő médiavidékből.

Időközben - mivel a Magyar Alkotmánybíróság is ezt igényelte - már törvénybe rögzítették azokat a kiigazítások, amelyeket az EU megkövetelt.

Az volt az EU egyik kifogása, hogy az új magyar alkotmány nem tartja tiszteletben a hatalommegosztás-elvét. Akkor sem érezte feszélyezve magát az EU-bizottság, amikor azt a groteszk kifogást hozta elő, miszerint nincs garantálva a jegybank függetlensége, mert csökkentették a jegybank elnökének a fizetését. Vajon valóban úgy beszél itt a kiskópé, ahogyan azt tényleg gondolja is? Hogy tényleg a juttatásainak a nagyságától függene egy tisztségviselő függetlensége?

A budapesti kormány azt válaszolta Brüsszelnek, hogy a válság miatt bevezetett általános fizetéscsökkentést a jegybank alkalmazottainak az esetében sem hagyhatja figyelmen kívül. Az Osztrák Nemzeti Bank hivatalnokai esetében természetesen nem következhetne be ilyesmi.

Teljesen példa nélküli a túlságosan magas magyar államadósságra való hivatkozással történő letiltása az európai kohéziós alapokból származó juttatásoknak. Magyarország az első ország, amellyel szemben ezt az eszközt alkalmazzák. Magyarországtól, írd és mond, 495 millió eurót vonnak el, és ugyanekkor ugyanez az EU 140 milliárd eurót, azaz 280-szor többet önt a Görögország nevű feneketlen hordóba. A bizottság azt sem mondja meg, hogy miként kellene létrehoznia két év alatt egy kiegyensúlyozott költségvetést annak a kormánynak, amely egy teljesen szétzilált költségvetést örökölt meg az elődeitől.

Szigorú és könyörtelen

Magyarországot olyan szigorúsággal és könyörtelenséggel kezelik, mint amilyeneket az EU másoknál – akár régi, akár új tagállam - még soha nem használt. Ez megalapozza azt a gyanút, hogy példát akarnak statuálni, a demokrácia és az európai értékek miatti aggodalmat pedig csak ürügyként hozzák fel.

Mi az oka Magyarország folyamatos megrendszabályozásának? Az, hogy Magyarország rossz kormányt választott. Mivel az Orbán vezette Fidesznek kétharmados többsége van a parlamentben, a kormánynak nincs szüksége a szélsőjobboldaliak támogatására. Ez bosszantja a nyugati bírálókat, mert megfosztja őket attól az érvüktől, hogy Magyarországon is a jobboldali szélsőségesek előrenyomulása ellen kell harcolni, ahogyan az Ausztria elleni szankciók esetében is ezt az indokot használták.

Hogy miként következik be, hogy egy országban kétharmados többséggel válasszanak meg egy pártot, azt éppen Orbánnak és politikájának az egyik legkeményebb bírálója, Paul Lendvai világítja meg felülmúlhatatlan egyértelműséggel: „A 2002 és 2010 közötti években a szociális-liberális tábor szánalmas, sőt undort keltő képmása volt a begyepesedettségnek, a sógor-koma gazdaságnak és a politikai alkalmatlanságnak”.

A három utolsó szocialista miniszterelnök a leggazdagabb magyarok közé tartozott. A fenti megsemmisítő ítélet alapján csodálkozik-e még valaki azon, hogy a magyarok egy olyan kormányt akartak maguknak, amely szellemi, politikai és erkölcsi fordulatot ígért?

Sajátságos kifogások

Ez a valódi indoka az egyik tagállammal szembeni nyugati felháborodásnak és ellenséges érzületnek. Orbánnak azt is szemére vetik, hogy „nemzeti hazafias”. Ez meglehetősen sajátos kifogás egy olyan közösségben, amelyet saját identitással, nyelvvel és az ahhoz tartozó szimbólumokkal bíró szuverén államok alkotnak. Franciaország esetében, amely országban még a baloldaliak között is magától értetődő az ehhez hasonló magatartás, ez még senkinél sem vágta ki a biztosítékot.

Orbán, akit egyszer egy vicces osztrák kommentátor „pusztai Napoleon-nak” nevezett, sem beszédeiben, sem tetteiben nem túlságosan finomkodó. Az ő esetében jogosan kifogásolták, hogy a devizahitelek magyar bankügyfelek javára történő átváltása gyakorlatilag a nyugati, túlnyomó részben az osztrák bankok kisajátítását jelentette.

A nyugati bankügyfeleknek és a befektetőknek az euró megmentése érdekében hozott intézkedések során történt tömeges kisajátítására tekintettel, mára már elhalkult az ezzel kapcsolatos bírálat. Orbán akkor sem okoz sok örömet, amikor teljes nyíltsággal arról beszél, hogy a legszívesebben maga pusztította volna el a magyar baloldalt, de hát sajnos ők előbb lettek öngyilkosok.

Ami azonban Orbán Viktort a nyugati hallgatóság számára igazán kellemetlenné teszi, az az a fajta öntudatosság, amelyet nem vártak el egy keleti tagállamtól.

Orbán „rejtőzködő Európája”

Orbán megkérdezte, hogy mi az EU-bizottság demokratikus legitimációja, és milyen joggal kezeli ennyire tisztességtelenül az országát. A „nyugati értékekre” hivatkozik, de azokat másképpen definiálja, mint ahogyan azt a nyugati fősodor értelmezi. Azt veti a vezető nyugati politikusok szemére, hogy elvesztették a hitüket abban, ami naggyá tette Európát: nem hisznek többé a keresztény civilizációban. De létezik egy „rejtőzködő Európa” is, amelyben még ébren van ez a hit. Ezért kell megbüntetni őt, a kotnyeles diákot.
(

Fordította: dr. Gonda László