Az egység kancellárja – Helmut Kohl (1930–2017)

Jóllehet a német egységet a történelem fordulata kínálta fel, Helmut Kohl mesterien ragadta meg a múlandó lehetőséget, és mindent elért, amit hazája érdekében elérni lehetett. Nobel-békedíjat érdemelt volna, azt csak ostoba pénzügyi botránya miatt nem kapta meg. Azt talán kevesen tudják, hogy valószínűleg az 1989-es magyar határnyitás időzítésén múlt, hogy az egység kancellárja lehetett. Pártja ugyanis éppen a leváltására készült.

A konzervatív, katolikus család fia 1945-ben, 15 évesen még éppen megúszta, hogy a Hitlerjugend tagjaként bevessék a harcokba, amelyekben bátyja már elesett. Sorsáról szólva „a kései születés kegyelméről” beszélt később az izraeli parlamentben. Történelmet és jogot tanult, Heidelbergben doktorált, s már ka­­maszkorában tevékeny volt a CDU ifjúsági szervezetében. Kar­­rier­­je gyorsan ívelt felfelé. 1969-ben lett Rajna-vidék-Pfalz tartomány miniszterelnöke, a legifjabb ezen a poszton hazájában, később a legfia­­talabb elnök pártja történetében. Az 1976-os választáson már kancellárjelöltként indult, ám ha szűken is, de alulmaradt a két évvel ezelőtt elhunyt szociáldemokrata Helmut Schmidttel szemben. Négy évre rá Kohl pártszövetségen belüli vetélytársa, a bajor Franz-Josef Strauss indulhatott a szövetségi kancellári posztért, de ő is kudarcot vallott.

Kohl 1982-ben aratta első nagy sikerét, amikor „konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal” kicsábította a liberális FDP-t a Schmidt vezette koalícióból, s velük alakított kormányt. Ezt követően egy jogszerű, de vitatott alkotmányos trükkel bizalmi szavazást kért önmaga ellen, amelynek szavazásakor a frissen létrehozott kereszténydemokrata–liberális koalíció képviselői távol maradtak, így az új kancellár névleg elvesztette a bizalmat. Ez lehetővé tette, hogy a korábban kereszténydemokrata színekben politizáló szövetségi elnök feloszlathassa a Bundestagot, és előrehozott választást írjon ki, miután az alkotmánybíróság is szabad utat engedett a folyamatnak. 1983 márciusában a CDU–CSU történetének második legjobb választási eredményével, csaknem 49 százalékos eredménnyel győzött, és folytathatta a kormányzást a Hans-Dietrich Genscher vezette FDP-vel.

Kohl ezután sorra nyerte a következő választásokat, pedig nem volt könnyű dolga. Ő gyűrte le a tömeges ellenállást a közepes hatósugarú amerikai rakéták telepítése ellen, válaszul a szovjet fenyegetésre, és neki sikerült igazi megbékélésre jutnia Franciaországgal. A „keleti politikát”, a közeledést a Szovjetunióhoz és szövetségeseihez az SPD, Willy Brandt kezdte. A CDU–CSU hevesen bírálta a szerződéseket, de kormányon lendületesen folytatta ezt a politikát. Erich Honecker 1987-ben Kohl vendége volt Bonnban, és a súlyosbodó gondokkal küzdő NDK anyagi segítségre is számíthatott. Nemkülönben Magyarország, ahol a reformmal kísérletezők hatékony nyugatnémet segítséget kaptak a közös piaci közeledést célzó titkos tárgyalások során. A bővülő gazdasági, majd politikai kapcsolatok „hőskorszaka” Kohl alatt, 1989-ben érkezett el, amikor a Magyarországról hazatérni nem kívánó keletnémetek körül kibontakozott a politikai dráma. Németh Miklós állt már a kormány élén, amikor ’89 nyarán NDK-polgárok tízezrei várták egyre türelmetlenebbül sorsuk alakulását a Balatonnál és Budapesten. Augusztus 19-én tartották Sopronnál a Habsburg Ottó és Pozsgay Imre fővédnökségével szervezett Páneurópai Pikniket, ahol a nyitott határ lehetőségét megragadva több mint hatszáz keletnémet jutott át háborítatlanul Ausztriába. Augusztus 25-én Németh és Horn Gyula külügyminiszter meglepetésszerűen Kohlhoz repültek. Biztosították a kancellárt, hogy eltérően a korábbi gyakorlattól, nem fogják hazatoloncolni az NDK-állampolgárokat, hanem megnyitják előttük a határt.

A határnyitás kitűzött időpontja szeptember 6. volt, amit végül néhány nappal elhalasztottak. Az egyik magyarázat szerint azért, mert egy Budapesten járó SPD-politikus kifecsegte a dátumot. Valószínűbb azonban a német magyarázat, miszerint Kohl kérte, hogy a CDU szeptember 10–11-i brémai kongresszusára időzítsék a lépést.

Kohl Varsóban volt hivatalos látogatáson, amikor november 9-én ledőlt a berlini fal. November végén terjesztette elő a Bundestagban tízpontos programját, amely államszövetségi formában, többéves folyamatban képzelte el azt, ami azután igen gyorsan megvalósult. Néhány hónappal korábban Kohl és Németh még együtt aggódtak, hogy a szovjet katonai erők megakadályozhatják a határnyitást. François Mitterand – Margaret Thatcherhez hasonlóan – keményen ellenezte a német újraegyesülést, 1989 decemberében demonstratívan Kelet-Berlinbe látogatott, és ott arról beszélt, hogy az egyesült Németország visszakövetelheti a keleti területeket. Kohlnak azonban ismételt találkozóikon nemcsak sikerült meggyőznie a kérdés kulcsemberét, Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt, hogy a németek egyesülve sem jelentenek veszélyt, hanem végül arra is rábírta, járuljon hozzá az egyesült Németország NATO-tagságához. Látva az NDK lakosságának egységpárti hangulatát, és bízva Kohl ígéretében, hogy az egységes Németország nem jelent veszélyt, George Bush amerikai elnök könnyebben, míg Mitterand és különösen Tha­­tcher nehezebben, de beleegyeztek a történelmi változásba. Azért is tették ezt, mert felismerték, amit Kohl már korábban világosan látott, hogy Gorbacsov esetleges bukásával elillanhat a páratlan lehetőség.

Az egyesülés utáni eufóriában újra megválasztották, majd 1994-ben még egyszer győzött a választáson, a diadalmenet azonban távolról sem volt zavartalan. Emlékezetes jelenet, hogy Halléban tojással dobták meg a keletnémetek, miután azt tapasztalták, hogy az egyesülésért gyáraik bezárásával, tömeges munkanélküliséggel kell fizetniük. Továbbhaladt viszont az Európa-projekt: eldőlt, hogy a kontinensen bevezetik az eurót, amit a kancellár az európai egység alapfeltételének tartott. Ez 1999. január elsején meg is történt, de ekkor már nem Kohl volt a kancellár.

1998. szeptember 27-én a CDU elvesztette a választást a szociáldemokratákkal szemben, akik tizenhat év ellenzékiség után Gerhard Schröder vezetésével a zöldekkel koalícióban alakítottak kormányt. Kohl azonnal lemondott a CDU vezetéséről, 2002-ben már képviselőnek sem jelöltette magát. Visszavonulása időszakát beárnyékolta, hogy kiderült: pártelnöksége idején a CDU milliós titkos bankszámlákról is finanszírozta magát. Megúszta több százezres pénzbüntetéssel, de a botrány kikezdte a tekintélyét, és egyben az utódaként a párt élére került Wolfgang Schäuble posztjába is került. Schäuble menesztését Kohl egykori védence, az általa korábban „kis­­lányként” emlegetett Angela Merkel kezdeményezte.

Helmut Kohl családi élete szomorú történet. Harmincévesen házasodott össze Hannelore Rennerrel, akivel 41 évig élt együtt. Felesége 2001-ben öngyilkos lett. Két fiára kevés ideje jutott. Élete utolsó szakaszában, 2008-as agyvérzése után a kórházban vette el új társát, a nála 34 évvel fiatalabb Maike Richter közgazdásznőt, aki gondozta, ám egyúttal el is zárta barátaitól, fiaitól és a világtól a tolószékbe kényszerült, nehezen beszélő embert. Kohlt 80. születésnapján mintegy rehabilitálta pártja. A Nobel-békedíjat, amelyre többször felterjesztették, megérdemelte volna, és bizonyos, hogy a magyarok is segítő barátként tarthatják emlékezetükben.