Az Édes Élet ránctalan 50 éve
Életunt, cinikus újságíró, gátlástalan fotós – név szerint is Paparazzo – elkényeztetett, üres sztárok, meghasonlott gondolkodó emberek, aranyifjak, talmi csillogás. Marcello Mastroianni, Anita Ekberg, Anouk Aimée, Alain Cuny, Trevi-kút, Via Veneto és a többi. Federico Fellini Édes élet (La Dolce Vita) című műve ránctalanul érte meg 50. születésnapját. Nem csupán filmtörténetet írt, nem csupán fogalmakat teremtett, hanem olyan alapmű, amelynek ismerete nélkül egyetlen mai médiamunkás sem kezdhetné el pályáját.
Pedig az Édes élet indulása, mint oly sok híres műé, meglehetősen viharos volt. 1960. február 3-án volt a premierje Rómában a Fiamma moziban (általában itt mutatták be Fellini filmjeit), és a közönség közel 20 perces vastapssal fogadta az alkotást, bár itt-ott hallatszottak füttyök és nemtetszések.
Az igazi botrány két nappal később Milánóban a Capitol moziban tartott gálabemutatón tört ki. A film tengerparti zárójelenete közben a nézők „elég volt!”, „szégyen!”, „undorító!” felkiáltásokkal csoportosan hagyták el a termet. Amikor Fellini és Mastroianni távozott, „gazemberek”, „romlottak”, „kommunisták” szitokszavakat vágtak a fejüket, valaki még le is köpte a rendezőt.
Néhány néző összetörte a mozi kapuját, a milánói prefektus pedig a film elkobzásával fenyegetett a közrend megsértése címén. A skandalum persze már akkor is remek reklám volt: a következő napokban valósággal megrohanták a mozikat a nézők, Nápolyban a feketepiacon árusították a jegyeket a La Dolce Vitára.
A film „rossz híre” egészen a Vatikánig eljutott. Egy katolikus lap átkeresztelte a filmet Undorító életnek (La schifosa vita), míg a Szentszék hivatalos lapja, a l’Osservatore Romano nem kevesebb, mint hét támadó cikket szentelt neki. A lap főszerkesztője, Giuseppe della Torre gróf egyszerűen „disznóságnak” nevezte, a Veneto tartománybeli püspökök pedig bejelentették, hogy nem oldozzák fel azokat a gyónni szándékozó híveket, akik megnézik. Az újfasiszta MSI és a kereszténydemokrata DC parlamenti interpellációban tiltakozott ellenére, a legszélsőségesebbek azt követelték, hogy Fellininek vonják be az útlevelét, mint egy köztörvényes bűnözőnek.
Aztán egy Angelo Arpa nevű jezsuita atya privát vetítéseket kezdett el szervezni Milanóban és Genovában, az egyiken részt vett Giuseppe Siri genovai érsek is. És a kő konzervatív hírében álló főpap a filmet „társadalmi dokumentumnak” nevezte és megdicsérte Fellinit „emberi és szociális jó cselekedetéért”. Siri véleményét közölte az Il Nuovo Cittadino című genovai katolikus lap, amely azonnal kiváltotta a milánói érsek, Giambattista Montini, a későbbi VI. Pál pápa haragját. Bár Montini nem látta a filmet, mégis azt követelte, hogy lépjenek közbe az egyházi hatóságok a film betiltása érdekében annak „végtelen erkölcstelensége és az emberi züllöttség legrosszabb példájának bemutatása” miatt.
A hívő katolikus Fellini még arra is hajlandó volt, hogy audienciát kérjen Montinitől, aki azonban nem fogadta őt. Az idő azonban a Maestrót igazolta. Még 1960-ban elnyerte a Cannes-i fesztivál Aranypálmáját és a legmagasabb olasz filmkitüntetését, Donatello Dávidját. Kapott egy Oscart is a legjobb jelmezekért, Fellini, mint rendező és társ-forgatókönyvíró csak a jelölésig jutott.
Az Édes élet azóta klasszikussá vált, és referenciává számos filmrendező számára. Hatását talán Woody Allen fogalmazta meg a legjobban: „A La Dolce Vita felforgatta mi a valóság-felfogásunkat, a világ más lenne, ha Federico Fellini nem születik meg”.
